2017. február 18.

1. // A „jó apaság” fortélyai

Sziasztok! :)
Meg is érkeztem az első igazi fejezettel, nem, kicsit sem vagyok izgatott, hogy mit is fogtok majd gondolni, áh, dehogy! Nekem kifejezetten tetszik amúgy a rész, szerintem egész jól megírtam. :"D Mindkét szereplő felbukkan, a történethez híven váltott szemszögben, YAY! Megismerhetitek Taylor és Liam világát és személyiségét, ahhh izgi!! Mint a visszajelzéseitek az összes portálon, ahol csak elértetek, aw! Köszönöm a kommenteket a prológushoz, remélem, ez a rész is elnyeri majd a tetszéseteket. :) Viszont, ha nem jön be, azt is megírhatjátok, totál rendben lenne! És, ha gondoljátok, lépetek be a FB csoportba, hogy valamivel könnyebb legyen ez a folyamat. Ott értesülhettek az új részekről, amiről már említettem egy-két dolgot a prológus alatt - szombatonként tervezem hozni őket -, és a többi sztorimról is megtudhattok néhány dolgot. Jó olvasást! <3


//Taylor N.
Mikor kiszálltam a kocsiból, megcsapott az a bizonyos „hazaértem” életérzés, ami semmihez sem hasonlítható. Behajoltam még a fekete Jeep hátsó részére, és kiszedtem a nagy táskámat, amit aztán átdobtam a vállam fölött, és fogantyújánál tartottam. Becsaptam az ajtót, behajtottam a tükröt – mivel a biztonság azért nem árt – és biztonsági zárt téve a kocsimra, a kapu felé igyekeztem.
Amikor felértem a másodikra, már tudtam, hogy miután leteszem a cuccomat, megyek is edzeni; amint kipanaszkodtam magam, mivel az eltelt két hét során, amit nem a biztonságot nyújtó négy fal között töltöttem Kacivel és a srácokkal, volt alkalmam rájönni, én határozottan nem az a túrázós-lány vagyok. Nem. Persze magát a mozgást nem vetettem meg, aktív sportolóként nem azért nem élveztem a hegymászást és a sátorozást, mert fárasztó és nyűg lett volna  a társaság miatt vált nagyjából már az első nap végére kialakult, elviselhetetlen mértékű, migrénes fejfájással végigküzdött két hétre. Ugyanis akármennyire is imádtam a barátomat, a húgait nagyon nehéz volt elviselnem, mindinkább azt a fejhangú visongást, amit akármennyire is kértem, sehogy sem voltak hajlandóak hanyagolni.
Alapban ott kezdődött a dolog, hogy velem egy idősek voltak, sőt, tulajdonképpen én még előbb is születtem, mint a lányok, és mégis úgy kezeltek, mintha én lettem volna a fiatalabb. Ráadásul folyamatosan csak egy témánk volt: a piercingem. Miért és hogyan, na és mennyi idő után engedték meg a szüleim? Mikor csináltattam? Fájt? Hogy tudok tőle orrot fújni? Ray mit szól hozzá?
Nos. A szüleim már nagyon régóta nem voltak szerves részei az életemnek, egészen akkortól kezdve, hogy átadták az irányítást anno Grace-nek, a dadámnak, amikor még nagyon kicsi voltam. Megrögzött munkagürük voltak egész életükben, legalábbis az anyám biztosan, aki anno, amikor tizenhét évesen a legnagyobb szükségem lett volna rá, nem állt mellettem; nos, ismét. De nem róhattam fel nekik, mert akárhányszor ellátogattam hozzájuk, mindig kaptam banános sütit. Taylor Newstear szerette ám a banános sütit! Úgyhogy nekem tulajdonképpen megfelelt ez a fajta kialakult helyzet, még ha mélyen legbelül szörnyen bosszantott is. A banános édességért hajlandó voltam elviselni a folytonos vitáikat és azt, hogy ebbe rendszerint engem is bele akartak vonni. Két válás után már észre sem veszi az ember, ha a harmadik következik. És a legviccesebb az egészben, hogy ez az ominózus két válás csak közöttük zajlott le.
Hogy mikor csináltattam a septumomat? Miután leérettségiztem, azaz olyan öt éve, és nem, nem fájt. Raymond, a barátom fogta a kezemet, és annyira akartam már, hogy tulajdonképpen észre sem vettem a fájdalmat. Vagyis persze, de, megtettem, viszont az a fajta fájdalom tényleg semmi volt ahhoz képest, amit aznap átéltem. Nagyi temetése valahogy kiváltotta belőlem a piercinghez való ragaszkodásomat, pedig már épp túltettem volna magam rajta. Érdekes egy történet, nem? Pont annyira, mint az, hogy igen, tökéletesen tudtam tőle orrot fújni, nem akadályozott meg semmiben és Raynek is elnyerte a tetszését, úgyhogy nem is terveztem egyhamar kivenni. Maximum akkor, amikor tényleg nagyon szükséges volt.
De nem mondhattam el Raymondnek, hogy nem bírtam a tesóit, mert nem akartam vitát generálni. Még többet, mint amennyi akkoriban volt. A kapcsolatunk nagyjából olajozottan működött, sínen voltunk, az évek során kellőképpen összekovácsolódtunk – és pofám sem lett volna hozzá, ha már itt tartunk, mivel ha ő kitartott mellettem és elnézte, hogy havi, maximum, de tényleg maximum kéthavi rendszerességgel leellenőriztettem nála a kocsimat, akkor tényleg nem engedhettem meg magamnak a fellebbezést. Hiszen soron kívül ránézett a gumikra és az olajcserét is leellenőrizte! Mi ez, ha nem romantikusan egál?
Valószínűleg marhaság. Mint ez a sok kovácsos szinonima, mely kiválóan jellemzi idétlen humoromat. Mégis, olyan sok mindent köszönhettem neki, hogy azokért cserébe hajlandó voltam félretenni a nézeteimet és a személyes gondolataimat is. Hogy is mondják ezt? Kompromisszum?
A kulcsaimat természetesen a táskám legaljából kellett előrángatni, de ráértem, nem siettem sehova – reggel fél nyolc volt, két órám volt még az első órám kezdetéig, ezért hát úgy voltam vele, hogy köszönök Kacinek, és ha itt vannak, akkor a srácoknak is, majd futok egyet, letusolok és indulok is. Az utóbbi időben úgy vettem észre, ha reggel mozogtam egy kicsit, az segített a hosszabb napok kibírásában – ezért hát inkább felkeltem korábban, ha úgy hozta a helyzet, és vagy lementem a táncterembe, vagy ha arra nem volt lehetőségem, akkor felkapva a futócipőt, kocogtam egy keveset.
-            Hey, hát ki tért haza! – ugrott a nyakamba Kaci egyből, amint beléptem a lakásba, mire lábam mellé ejtettem a táskámat, és bár egy egészen rövidke pillanat erejéig lefagyva álltam egy helyben, miközben a szőke lány körülölelve a testemet jobbra-balra dülöngélt velem, utána viszont felfogva a történteket, kacagva átöleltem Kaci nyakát, és én is megszorongattam. – Itt van az elveszett bárány, srácok!
Nem számítottam túl nagy fogadtatásra, de ettől függetlenül baromira jól esett, hogy két hét kihagyás után a barátaim kitárt karral száguldottak felém, és szinte ledöntöttek a lábamról. Különösen Zayn, akivel a néhány éve történt incidens óta ismertük egymást, s az a kapcsolat, mely köztünk volt, szinte megfogalmazhatatlan. Lou valamivel szolidabban köszöntött, már ha az ölébe való felkapás azt jelenti. Lábaimat összekulcsoltam a dereka körül, kezeim nyakát ölelték át és homlokomat övének döntöttem, de nem éreztem kényelmetlennek a helyzetet tudva, ő egészen más irányultságú volt, mint én. Na meg azért sem, mert a háta mögött ott várakozott Ray, akire bár piszkosul haragudnom kellett volna, amiért orvul elárult, mégsem tudtam bosszúsan ránézni. Kezeit összefonta izmos mellkasa előtt, és az a póló volt rajta, ami helyenként olajfoltos és lyukas is volt ugyan, de én szerettem rajta látni. Ebben ismertem meg, és azon az éjszakán is ez volt rajta.
-            Tomlinson, köszönthetem én is a csajomat? – szólalt meg dörmögős, mély hangján, amitől végigfutott rajtam a hideg, s leszálltam Lou-ról. Csupán egy dolog zavart.
-            Sivan, azt hiszem, nem tőlem kell féltened a barátnődet. – Lou ugyanolyan stílusban válaszolt, csupán valamivel szebben megfogalmazva a megszólítást. Kis mosolyt küldött felém, miközben megszorította az ujjaimat. Túlságosan is ismert, és hamar rájött, mi az, amitől tudat alatt összerázkódtam. Nem szerettem, sőt kifejezetten zavart, ha így hívott, viszont akárhányszor mondtam már neki, ne tegye, olyan, mintha elment volna a füle mellett. – És egyébként is. Itt van. Gyere ide te. Ne neki kelljen.
-            Így van, Sivan! – cukkoltam a fiút, mert kíváncsi voltam a reakciójára. Beszívta az alsó ajkát és egyik szemöldökét felvonva vezette rajtam végig vágytól izzó tekintetét. Tekintete szinte végigperzselte testemet, éreztem, amint felforrósodott a vérem, ami rögtön ezt követve az arcomba tódult. Több, mint öt év együttlét után is ilyen reakcióval számolhatott minden büdös alkalommal, amikor végigmért. Szexuális életünk tökéletesen működött, és a tudat, hogy úgy ismertem, mint a tenyeremet már elég volt ahhoz, hogy le sem kellett pillantanom a nadrágára, tökéletesen tisztában voltam a ténnyel: nem csak én állítottam sátrat a közelmúltban.
Aztán kitárta a karjait, és én nem bírtam tovább türtőztetni magamat. Elléptem Lou mellől, és a karjai közé vetettem magam. Tenyere érdes volt, ezt még a vékony ruhámon keresztül is éreztem a derekamon, de hát mit tegyen az ember, ha nulla-huszonnégyben kasznikkal és motorokkal foglalkozott? Biztos nem lett volna babapopsi puha keze! De nem is kellett neki. Annyira megszoktam már őt így, ahogy volt, mint ahogyan azt is, hogy amikor megölelt, kissé elemelt a földtől, és emiatt fehér Converse dorkóba bújtatott lábaim a levegőben kapálóztak. Nincs mese, ha az ember kemény 168 cm, a párja meg egy torony, felléphetnek bizonyos komplikációk. De én szerettem a méreteimet, úgyhogy nem zavartattam magam.
-            Milyen volt a túra?
-            A húgaiddal a hegyekben, ahova te álnokul nem jöttél, mert az utolsó pillanatban lemondtad? Ray, egyszerűen csodálatos! – nevettem fel, hangom szarkasztikával átitatott volt, szinte csöpögött. Barátom átkulcsolta a derekamat, és nem zavarta, hogy az előszoba kellős közepén szobroztunk, és a többiek is minket néztek – mert ugye nem volt jobb dolguk: tudták, rögtön Ray után ismét ők következnek. Tulajdonképpen még hálás is lehettem nekik, amiért kivárták a sorukat.
-            Oké, na. Ne haragudj. De hidd el, csakis a jó szándék vezérelt. Muszáj volt összeismerkedned velük! Anyáék rágták a fülemet, miért vagyok ilyen szívtelen, hogy megvonok egy olyan csodás teremtést a testvéreimtől, mint te.
-            Tényleg ezt mondták? – kerekedtek el a szemeim, és kicsit távolabb húzódtam, hogy aztán felváltva pillantgassak hol a jobb, hol a bal szemébe, mivel nem tudtam egyszerre a kettőbe. Valójában meglepett a dolog, mivel Rachel és Jim bár kedvesek voltak, de az anno történtek okán volt egy kialakított, hozzátenném, téves véleményük rólam.
Amire én valójában magasról tettem, de azért annyira mégsem...
Aztán Ray prüszkölve felnevetett.
-            Pfft, dehogy! Nem beszélek anyuékkal, mert úgyis csak azt tudják nekem mondani, menjek egyetemre, szerezzek diplomát és kezdjek magammal valamit – hüvelykujját az övem helyére akasztotta, és kis puszit nyomott a homlokomra. – De azért még édes vagy. Hogy elhitted! Haha – nevetett jóízűen.
-             Köcsög vagy, egyébként. És, uh! Egyet kell értenem a szüleiddel. Bár úgyis téged kell támogatnom, úgyhogy… − húztam el a számat drámaian, mint aki megszívta az életet. De az az igazság, hogy tényleg egyet kellett értenem Ray szüleivel, mert én is úgy gondolkodtam, ahogy ők. Ahhoz, hogy legyél valaki, előtte le kell tenned valamit az asztalra. És annak a valaminek nem feltétlen egy autó motorjának kellene lenni… Inkább egy diploma. És nem dicsekvésből mondom, de én például kőkeményen megdolgoztam az enyémért, és ha már itt tartunk, nem is jártam rossz úton. Hiszen már csak a disszertációm volt hátra, majd utána a mesterfok.
-            Ezt a beszélgetést majd máskor fojtassuk – nevetett fel halkan és kissé erőltetetten, majd egy utolsó csókot nyomott a homlokomra, miután elengedett. De éppen csak annyira, hogy a földön lévő táskámért sétáljon, a vállára kapja azt, majd visszasétálva engem a másik oldalához húzzon. Éreztem rajta a feszültséget, amit a rövid beszélgetésünk okozott, de eszemben sem volt bocsánatot kérni miatta.
-            Mesélsz, Tay? – érdeklődött mosolyogva Kaci Zayn öléből, miközben lábait Louis combjaira pakolta. Nagyon kényelmesen elhelyezkedett, irigyeltem is érte.
-            Persze, van mit – húztam el a számat, és helyet foglaltam a karosszékben, ami kifejezetten nekem volt fenntartva. Egyszerűen imádtam. Megvártam, amíg Ray a szobámba viszi a táskámat, aztán, mikor belépett az ajtómon, gyorsan elhadartam azt, amit úgy éreztem, muszáj kiadnom magamból. – Ne mondjátok el senkinek, de anyukám… azt hittem, agyfaszt kapok a Sivan lányoktól! Olyan érdekes lenne a pc-m?!
-            Inkább hasonlítasz egy bikára, mint egy majomra, ami valójában vagy – vágta rá az első ötletét Zayn, direkt húzva az agyamat ezzel a tettével, s látszólag nagyon elégedett volt magával. Kaci gyengéden tarkón csapta a párját, de láttam rajta, azért neki is tetszett Zayn gyér beszólása. Megforgattam a szememet, majd miután megbizonyosodtam róla, Ray egyelőre még nem tervez visszatérni közénk, fojtattam is.
-            Könyörgöm, de tényleg… Térden állva könyörgöm, soha többé ne engedjetek el velük kirándulni! – Fojtott hangom direkt azon a szinten volt, amit még nem lehetett meghallani a hálókból, és képzeletben megveregettem a vállamat azért, hogy az eltelt évek során már ennyire kiismertem az otthonunkat.
Nem tudtak már válaszolni, mert Ray a következő pillanatban mosolyogva lépett ki az ajtómon, majd húzta be maga után. Rám kacsintott, miközben leült a kanapé üres részére, én pedig válaszul csak féloldalasan visszamosolyogtam.
Nos, végül nem került sor a futásra, mert annyi minden mesélnivalóm volt, hogy villámgyorsan elszaladt az a kevéske meghagyott idő, amit még a suli előtt megengedhettem magamnak.

Három nappal később, egy napsütéses sacramentoi délutánon, az egyetem ajtaján kilépve különös érzés fogott el. Általában nem tulajdonítottam ezeknek túlságosan nagy figyelmet, hiszen egy átlagembert még egy eldobott cigicsikk is képes lehangolódni, most mégis megtorpantam, és ráncba szaladt homlokkal gondoltam végig a napomat, mégis mit szúrhattam el, ami miatt ilyen hirtelen előjött a rosszkedvem. A cipőmet nem hagytam el – nem vicc, előfordult már –, a táskám is a vállamon volt, természetesen féloldalasan és biztos voltam benne, hogy a kulcsaimra is a hátizsákomban leltem volna rá. De azért, már a biztonság kedvéért gyorsan magam elé rántottam, széthúztam a cipzárt, és megnyugodott a lelkem, amiért nem lettem rákényszerítve arra, hogy valahol máshol kelljen aludnom.
Oh, oké, rendben van.
Egyébként nem rosszkedv volt ez, inkább baljós előérzet, de hát akkor is! – nyugtattam magam. Határozottan nem egy szeretnivaló érzés, ennyiben biztos lehettem. És nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy ilyen nagy feneket kerítsek egy-egy érzésnek. Pedig igen. Még semmit sem cselekedtem az ügy érdekében, csupán belegondoltam. És ja. Pszichológusként, vagyis tanulóként kötelezettségem lenne odafigyelnem rájuk.
Ám amint meghallottam a hátam mögül legjobb barátaim hangos, jókedvű kacaját, megráztam a fejem, ezzel száműzve téves és megzavaró gondolataimat. Rántottam egyet a válltáskámon, és száznyolcvan fokos fordulatot véve szembenéztem Malikkal és Tommóval, akik bőszen magyarázva egymásnak lépdeltek le a viszonylag hosszú lépcsősoron, melynek végében ott álltam én, aki előbb kisurrant, és kissé türelmetlenül vártam a fiúkat. Mindig én voltam az első, aki kiért az óráról  Lou-ék általában még leálltak dumálni, már ahogy a mesékből kiszűrtem. Zayn, habár az egyetem ellentétes oldalán lévő kampuszához tartozott – tudniillik, angol és holland nyelvtanárnak készült –, mindig a mi oldalunkon várt ránk, és valahogy mindig ő ért a találkozópontra először is.
Már lefixáltuk a nap további részét is nemrég, az egyetlen olyan időt, amikor mindannyian szabadok voltunk. Érthető hát, ha karórámra pillantva ösztökéltem Zaynéket egy valamivel gyorsabb tempóra, mert minél hamarabb szerettem volna megszabadulni a kampusz jellegzetes, fojtogató illatától. Amit egyébként nagyon is szerettem, csak akkor tudott zavarni, amikor már tényleg nagyon menni akartam. Tornacipőbe bújtatott lábfejemmel ütemesen doboltam, és napszemüvegemet az orrnyergemre biggyesztve vártam tovább, miközben elmosolyodtam. Az emlék, bár kicsit súlyos volt, mégis sokat jelentett.
De ettől még nem lettem kevésbé türelmetlen.
Hiszen Ray is ott várt ránk! Őt pedig már vagy két napja nem láttam, nem is hallottam felőle, ezért érthető, ha már nagyon elvágytam innen. Én tanultam és készültem a vizsgáimra, ő meg folyton a műhelyben volt, vagy a költözéssel foglalatoskodott. Észvesztő. Legalábbis nekem, a mi esetünkben. De ezt az életérzést, ragaszkodást is csak annak tudtam be, hogy jó rég óta együtt voltunk már, és kialakult egyfajta napirendünk, amihez, ha nem tartottuk magunkat, valahogy zavaros lett minden.
Mint most.
Ám mindhiába. A két fiú nem tűnt úgy, mint aki annyira sietni akarna, mivel a következő pillanatban észrevettek egy velük szembemenő, magukat nagyon menőnek és szexinek tartó párt − történetesen egy olyan párt, akiket én pont nem csíptem. Oka mindössze annyi, hogy ez viszonzott volt −, s hangosan tárgyalták ki a szőke fiút és lányt, akik komolyan mondom, elmentek volna ikreknek is. „Mégis mi az, ami jó, s mi az, ami rossz rajtuk?” Mindketten azt a személyt bírálták és nézték meg, akihez vonzódnának – ha nem lett volna jobb az ízlésük, s ha nem találtak volna már maguknál a kiszemelteknél fényévekkel jobb társat. Vagyis Zayn. Hiszen Lou kapcsolata egy kicsit szokatlan volt a számomra, sőt, mi több, nem a legjobb barátomhoz való.
És nem voltam rest ezt hangoztatni mindaddig, míg be nem ismeri: Danny minden a számára, csak a „Nagy betűs szerelem” nem, mint ahogyan azt ő egyébként emlegette. És, hogy miért? Mert nem egyszer láttam már a kávézóban olyan férfiakkal, akik határozottan nem Louis voltak. Nem tagadom, nem az a faja barát vagyok, aki kegyelemből meghagyja neki a rózsaszín felhőt. Mindinkább az, aki szembeállítja a dolgokkal, hogy aztán ne zuhanjon meg, ha ő is rájön, nekem volt igazam.
Mind mindig. Inkább elviseltem azt, ha engem utált meg a hirtelen rázúdult információáradat miatt, ami akár még fájdalmat is okozott neki, minthogy utána milliónyi darabokra esve találjunk rá a fürdőszoba csempéjén, zokogva és véres alkarral. Még egyszer nem fordulhatott elő, nem!
-            Jövünk már, Tay, nem kell műhisztizni – lépett mellém Zayn, és átkarolta a vállamat. Erőltetetten felnevettem, és lesöpörtem magamról nehéz, tetovált és kidolgozott karjait. Rányújtottam a nyelvemet, majd meglepődve felnyögtem, amikor realizálódott bennem, egyik legjobb fiúbarátom mutató – és hüvelykujja közé csippentette azt. Szörnyen nevetségesen nézhettünk ki, ráadásul szemeim golflabda méretűek voltak, testem reflexszerűen kissé előre hajolt, így hát nem késlekedtem – kikaptam Louis kezéből babakék mappáját, és felkaron csaptam a fiút.  – Jó, oké. Látszik, hogy csaj vagy – reagálta le gyér bosszúmat, miközben fekete, térdénél jókora szakadtással gazdagított nadrágjába törölte a kezét. Louis jót rötyögött mellettünk. Általában azért ő is becsatlakozott egy-egy ilyen és ehhez hasonló értelmes társalgásba, ekkor mégis inkább csupán egy szemlélődő szerepét öltötte magára. És látszólag ez cseppet sem zavarta.
Időközben megindultunk Kaci irányába, mivel a lánynak kevesebb órája volt, mint nekünk, s még reggel megbeszéltük, miközben formára szedte a szemöldökömet, hogy suli után a Chokerben találkozunk, s jól kibeszélünk mindenkit. Nos, időközben kiderült, a csajos tervbe a barátaim is becsatlakoztak, ám ezzel nem igazán volt gondom, így hát amikor Tommo felvetette az ötletet, ő is jönne, nem is volt kérdéses, hogy Zaynnel karöltve, viszem a fiúimat magammal.
Felesleges volt egyáltalán megkérdezni is, lévén, a félig pakisztáni fiú a barátnőm pasija volt, a másik, kék szemű srác pedig elmaradhatatlan tartozékom.
-            Duh, erre most úgy rávágnék valami nagyon csípőset, Malik…
-            Tedd – nevetett fel az említett, és lazán megrántotta vállait. – Nem lehet rosszabb, mint a konyhai teljesítményed!
-            Cica, nekem legalább van saját konyhám – torpantam meg, és nyertes vigyorral néztem az oldalt felnyírt hajú srácra, akinek hirtelenjében megváltozott a pillantása, és ismertem annyira, hogy tudjam, megkapnám a magamét, ezért hát gyorsan fojtattam. Magamban már előre jól szórakoztam, és nem érdekelt, hogy kijátszom egy elég ütős kártyámat, mert már így is épp elég régóta tartottam meg magamnak az információt. Jó, nem csak magamnak, mert természetesen Kaci, Tommo és Ray is tudott róla… a lényeg viszont az, hogy Zayn nem. És ez éppen elég volt. – És, már ami a csípős visszát illeti… Legközelebb ne rúgj majd be annyira, hogy Kaci levetkőztessen, kábé úgy egy szál faszra, és egy csini tangát adjon rád, majd lefotózza a formás kis fenekedet! Nem tudom, kié volt, de őszintén szólva csodálkozom, miért nem vetted észre másnap reggel!
-            Mert már aznap este sem volt rajtam – vágta rá, mindennemű gondolkodás nélkül, és gyermekien kinyújtotta rám a nyelvét. Én viszont, vele ellentétben nem éltem a lehetőséggel, mert nem akartam hozzáérni, már ha nem kötelező.
-            Nem is lepődsz meg, haver? Komolyan? Pedig ez azért elég magasra dobott labda volt!
-            Ugyan, kérlek. Tudtam róla – legyintett, és enyhe zavar futott át az arcán. Nyilván nem annyira volt tiszta neki az az este, mint mondjuk nekem, de emiatt nem hibáztattam. Volt annyi mersze, hogy megkérje a barátnőm kezét, majd egy igent válaszul kapva nem lehetett más vége az estének, mint a totál lerészegedés. Már ahogy ők mondták. Mivel én annyira nem pártoltam az ivászatot, nem tudtam egyebet hozzátenni a témához, mint amennyit láttam, viszont szerintem az is éppen elég volt. Főleg, hogy utána egy fogadás miatt Kacinek be kellett állítania Zaynt háttérképnek, miközben egy párnát ölelgetett a kanapén, a nyála a szája sarkában csordogált, és enyhén pucsított a csillár felé, ahogy Louis betett egy-két plusz párnát a csípője alá. – És, ha már a témánál vagyunk. Amennyiben jól rémlik, a tanga a tied volt. Úgyhogy, Newstear, a csajom végső soron téged heccelt, nem engem!
Eltátottam a számat, habár, mikor Louis a hátamra simítva a kezét lágyan megtolt előre, hogy azért mégse a zebra kellős közepén szobrozzak le, készségesen megindultam. Nehéz dolgom volt, mert Tommo annyira rázkódott a nevetéstől, hogy inkább én voltam az, akinek egy idő után támogatnia kellett a másikat a biztos átérésben.
Nincs mese. Sacramento utcáin nem tudtunk normálisan viselkedni, és lehetetlen volt elkerülni, hogy ne húzzuk egymás agyát. Talán éppen ezért költöztem anno ide. Meg egyéb más indokokból kifolyólag.
Viszont amikor már a kávézóban félre kellett vonulnom, valahogy megváltoztak a gondolataim, miszerint Sacramento annyira a felejtés városa lenne. Ugyanis az ismerősen ismeretlen számot meglátva csak egy név keringett a fejemben. Grace.


//Liam P.
Egy egész napos tárgyalás után némileg fellélegezve ültem be a hátsó ülésre, majd köszöntöttem Harryt, a sofőrömet. A hazafelé vezető úton általában nem beszéltünk sokat, csupán elvétve megkérdezte, milyen volt a napom, de gyanítottam, hogy azt is csak azért tette, hogy aztán a fizetésénél hozzátegyek egy kis plusz juttatást, már a „kedvessége” miatt.
Nem tudtam, miért nem jött még rá, én nem az a fajta főnök voltam, akit annyira érdekelnének ezek a fajta hátsó-munkálatok, amellyel ki lehet játszani az embert. Mindinkább az, aki szerette az egyenes beszédet. Ám valamiért sejtettem, Styles sem az a fajta gyerek volt, aki ezt annyira előnyben részesítette volna.
-            Az édesanyjához vigyem, Mr. Payne? – érdeklődött, miközben lelassított egy éppen elkapott piros lámpánál.
-            Nem, haza. – Azt már nem tettem hozzá, hogy mindössze azért alakult ez így, mert anyám nálam volt, mert nem tartozott rá. Nem voltunk barátok, Harry csupán az egyik alkalmazottam volt – aki történetesen eléggé fiatalon került a céghez, s majd’ tíz évvel fiatalabb volt nálam.
Ezután csönd telepedett közénk, az a súlyos fajta. De nem foglalkoztam vele különösebben, mert jobban lekötött és érdekelt az anyósülés hátuljánál lévő zsebbe csúsztatott fekete mappa, mint az, hogy megkérdezzem, milyen volt a napja. Tartalmilag nem volt túl különleges; egy heti beosztást tartalmazott pár üres papírral és borítékkal, megtoldva egy-két példányi önéletrajzzal. Felvontam a szemöldökömet.
-            Tervezi, hogy munkát vált, Harry?
-            Erm, Mr. Payne, az a helyzet, hogy a távoli jövőben… Igen, bevallom, hogy elgondolkodtam rajta.
Örültem, amiért nem hárította a nyilvánvalót, s nem is kezdett hiábavaló magyarázkodásba. Felesleges is lett volna, mivel a visszapillantóból tökéletes rálátása nyílt a kezemben tartott mappára és kérdő tekintetemre.
-            De biztos vagyok benne, uram, hogy talál majd a helyemre valakit – tette még hozzá, mielőtt bekanyarodott volna a már jól ismert utcába. Az órámra néztem, és elégedetten állapítom meg, jó időt futottunk. Mint mindig. Ám ezt ekkor sem terveztem szóvá tenni. Sosem szoktam.
-            Abban én is biztos vagyok. – Vezetni mindenki tud, s ezen a vonalon bárki megfelel a posztra, úgyhogy nem aggódtam azon, hogy pár hónap, vagy ki tudja, mennyi idő múlva, de elveszítem a sofőrömet. Még úgy sem, hogy tulajdonképpen rá kellett jönnöm, a közvetlensége és esetenkénti szószátyársága szórakoztató volt, már a korából adódóan.

Amikor beléptem az ajtón, rögvest egy kis test csapódott a lábamnak. Aktatáskámat a fal mellett húzódó ébenfekete komódra fektettem, majd a lányom hóna alá nyúlva emeltem fel könnyű testét. Csókot nyomtam pufók arcára, mire felkuncogott. A vállamra fektettem, mint egy zsák krumplit, s ezen ismét fel kellett nevetnie. Csak mosolyogni tudtam, nevetni egy ideje már nem voltam képes. A nappaliba besétálva a kanapé háttámlájára ültettem Jodie-t, s elé állva, jelentéktelen dolgokról kezdtünk beszélgetni. Már amennyire azt lehetett egy négy éves kislánnyal, akire ha ránéztem, ismét elfogott a szomorúság. Túlságosan is hasonlít az anyjára, már most.
-            Milyen volt a napod, kisfiam? – hallottam meg édesanyám hangját mögülem, mire Jodie hóna alá nyúlva a földre tettem a lányomat, nehogy hátraessen. A kislány egyből elszaladt, azt kántálva, „csoki, csoki, csoki”. – Csak óvatosan, aranyom! Vacsora előtt nem nagyon kellene neked csokoládét enned!
Ezzel egyet kellett értenem. A legutóbbi alkalomkor sem sült el jól, amikor Jo becsokizott. Körübelül olyan hatást ért el nála az édesség, mint az idősebb korosztálynál a kokain. Szédítő.
-            Egy kocka, mam’ – ígérte Jodelle, miközben visszasétált közénk egy egész, egyelőre még felbontatlan tábla fehér csokival. Fáradtan mosolyogva csóváltam meg a fejemet, s leguggoltam hozzá, hogy segítsek neki felnyitni azt. Tippem sem volt, hogyan érte el, vagy egyáltalán hogyan találta meg, de mivel még csak fél hat volt, úgy voltam vele, egy sor talán nem árthat meg. Hat után szigorúan tilos volt édességet ennie, de nem tilthattam meg egy kislánynak egy fél órával korábban, hogy ne egyen csokoládét, mert tudtam, úgyis megtette volna.
Ráadásul fáradt is voltam ahhoz, hogy különösebben odafigyeljek rá. Meg arra, hogy mit eszik. Anya tökéletesen gondját tudta viselni, és ha ő úgy gondolta, nem rója meg a továbbiakban a csokiért, nekem lényegében teljesen mindegy volt.
-            Így görbülj meg, ha nem egy kocka lesz csak, kicsim! – mutatta anyu a mutatóujján, milyen lesz Jodie fél perc múlva, miután megszegi gyermeki ígéretét. Jo beleegyezően bólintott, és kicsi ujját a nagymamájáéba akasztotta, megrázta, majd elszakadva Grace-től, az emeletre szaladt a zsákmányával. – Tudod, hogy többet fog enni belőle, ugye? – nézett utána anyukám mosolygó tekintettel, majd egy kis idő elteltével felsóhajtott, és felém fordította az arcát. – Még nem is köszöntöttelek, Liam!
-            Hát igen, az kimaradt – ismertem el, s törékeny kezét enyéim közé véve, apró puszit nyomtam a szeplős kézfejére.
Egyből elkapta a kezét, és bosszúsan meredt rám. – Tudod jól, hogy utálom, mikor ezt csinálod! Én nem vagyok valami prűd nénike, kisfiam, mint ahogyan a First Lady és az angol királynő sem! Egy egyszerű arcra puszi is megteszi – magyarázta teljes beleéléssel, miközben a fizimiskámat fürkészte.
-            Jól van, majd figyelek.
-            A múltkor is ezt mondtad! – dohogott.
-            És ne aggódj, még fogom is! – bólintottam rá a dologra, amolyan ígéretszerűen. Legszívesebben felmentem volna a dolgozószobámba, de anyám egész nap a lányommal volt, sőt a héten végig, szóval az a minimum, ha kicsit még trécselünk. – Na és, milyen volt a napod?
-            Jodie egy kisördög, fiam! – kezdett bele a mesébe nagy elánnal. – Nagyon sokszor mondtam már, ide segítség kell, mert egyszerűen nem bírok vele egyedül napközben. Öreg vagyok én már, Liam!
-            Mondtam már, a lányomnak nem kell nevelőnő. Semmit sem tudnak róla, általánosítanak és a nevelési szokásaik is alpáriak. Ráadásul fergeteges, mit el nem várnak a munkáért! Kifizetek én bármit, tényleg nem terheli meg a bankszámlámat, és nem is fogom telekönnyezni a kispárnámat miatta, de van, ahol betelik a pohár. Óvodába pedig nem akarom beíratni, anya. Nekem sincsenek onnan olyan jó emlékeim, hogy boldogan beengedjem a lányomat abba a közegbe, amibe még pénzért sem mennék! Magánóvoda meg minek? Egyre megy.
-            A pénz nagy úr, tudom, tudom – nevetett fel, és végigsimított a karomon. – Menj, öltözz át, és utána majd mesélek valamit. De ne felejtsd el, hol tartottunk, Liam! Innen akarom folytatni.
Nem válaszoltam, csupán nagyot sóhajtottam. Nem ilyen reakcióra számítottam. Anya nem szeretett veszekedni, sokkal inkább azt a megoldást preferálta, hogy kiragadott valami szerinte vicceset, szóvá tette, majd utána elterelte a témát. Ezt a tulajdonságát annyira nem szerettem, de nekem is voltak különös szokásaim és berögzött dolgaim, úgyhogy igazán nem tehettem szóvá, hogy egy anya nem akart vitába bocsátkozni a már jócskán felnőtt fiával, aki közelebb állt a negyvenhez, mint a harminchoz!
Nem sok idő elteltével vissza is tértem, immár otthoni, kényelmesnek mondható öltözetben. Jodie-hoz elfelejtettem benézni, de szinte biztos voltam benne, rajzolgatott, az meg nem veszélyes. Tudtommal. Négy éveshez képest mellesleg kifejezetten jól rajzolt, de ne felejtsük el megemlíteni: a lányom volt.
Mezítláb csattogtam le a borítatlan lépcsőfokokon, amikor felszólaltam.
-            Merre vagy?
-            Konyha – érkezett a válasz, úgyhogy arrafelé is vettem az irányt, majd amikor észrevettem az édesanyámat a pulton térdelni és a felsőbb polcokért nyújtózkodni, jóformán agyvérzést kaptam.
-            Anyukám, te normális vagy? Ha leesel, nem én akarok az lenni, aki összekapar téged!
-            Wow, kisfiam, neked van humorod? – tettetett csodálkozást, miközben a kezemet megfogva lekászálódott a márványpultról, majd helyet foglalt az egyik bárszéken. Már szinte megszoktam és el is vártam a reakcióját, a szinte már a koponyájába is hátraforduló szemforgatását, ami a szék kényelmetlenségére utalt. Nekem megfelelt, egyébként sem ettem sokat itthon. – Hol is hagytuk abba, mellesleg? – kérdezte, de inkább tűnt úgy, hogy magától, mint hogy tőlem tenné ezt.
-            Jodie nevelésénél – segítettem ki, amint láttam, magától nem jutna eszébe. Bár nem kifejezetten tetszett a téma, úgyhogy máris megbántam, amiért nem tudtam zárva tartani a számat. Rossz szokás. Ugyanakkor jó is, hiszen a neveltetésem úgy kívánta, válaszolni kell, ha kérdeznek. Úgyhogy végtére is, foghattuk anyámra. – Hogy miért nem kell nekünk nevelőnő, s hogy miért gondolom úgy, óvodába sem fogom beíratni.
Grace bólintott, majd pár percre a gondolataiba süllyedt, amíg összeszedte, mit is mondjon. Aztán már majdnem megszólalt, csakhogy észrevette a morzsákat maga előtt, melyeket nagy valószínűséggel Jodie hagyott ott, szóval azonnal takarítani kezdett. Egy ideig tűrtem, hogy húzta a témát, de amikor aztán megszólalt, már tényleg úgy éreztem, itt lenne az ideje belekezdeni az esti mesébe, mert fontosabb dolgom is lett volna annál, mint hogy a rég történtekről halljak.
-            Jó, oké, jól van – morgott, s visszaült a helyére, a bárszékre, amit ismételten egy szemforgatás követett. – Tudod, amikor még fiatalabb voltam, egy családnál dolgoztam. A vezetéknevük Newstear volt, ha nem hagytam ki egy betűt, mert az sajnos előfordulhat. Az egy szem lányukra vigyáztam, Taylorra, aki most olyan huszonnégy-öt éves lehet, vagy valahogy akörül. Eredetileg is az volt a munkám, hogy gyerekekre vigyázzak, képzett nevelőnő voltam.
-            Rendben, de mi a lényeg? – szakítottam félbe, mert időközben rájöttem, nekem tényleg sok dolgom lett volna még aznapra. Rengeteg papírmunka, és a tokiói üzlettársakkal is le kellett volna még rendeznem egy megbeszélést. Anyu felhorkantott a türelmetlenkedésemre, és a levegőben kaptam egy taslit. Csupán a kis szellő ért el hozzám.
-            Jaj, Liam, épp olyan vagy, mint apád volt! Türelmetlen, mint egy kissrác a vidámparkban az édesapjával! De rendben van. A lényeg. Taylornak együtt voltak a szülei, még ha nem is mindig és boldogan… Folyamatosan dolgoztak, én voltam a kislánnyal null-huszonnégyben. Olyan volt a számomra, mint egy unokám, pedig akkor még nem volt nekem olyanom! – kacagott fel, valószínűleg az emlékek hatására. Mindeddig előtte álltam, összefont karokkal a mellkasom előtt és összevont szemöldökkel néztem rá, most azonban valamiért érdekelni kezdett a történet, úgyhogy felültem én is egy bárszékre, s figyelmesen hallgattam a továbbiakban. Nem tudhattam, mit éltek át ők ketten, de azt határozottan éreztem, valami hátsó szándéka volt most az anyámnak, hogy előhozakodott a témával. Bár nem először került szóba… Utoljára talán Jodie születésénél hallottam Taylor nevét, a kórházban, amikor anyukám megemlítette, mennyire hasonlít a lányom a régen ismert „Tay-babára”. Borzasztóan zavart engem, hát még az ex-nejemet, Lorelai-t! De most valahogy, ahogy láttam távolba meredő tekintetét, s azt, ahogy a tenyerét dörzsölte – tudniillik, ezt akkor csinálta, amikor egy nagyon kedves emlék jutott az eszébe, és valahogy elvarázsolta –, felvillanyozott a dolog. Viszont kezdtem aggódni, s ez csak akkor válhatott igazán súlyossá, amikor folytatta. – Magamhoz akartam venni a kislányt, mert a szülei nem különösebben foglalkoztak vele, tényleg rengeteget dolgoztak. Hatalmas házban éltek, nem voltak kis barátai sem, mert őt sem engedték óvodába – hangsúlyozta ki a hasonlóságot közte és a lányom helyzete között. – Annyi volt az eltérés közte és Jo között, hogy neki azért kellett otthon maradnia velem, mert az anyja pánikolt, nehogy olyan társaságba keveredjen, ahol elzüllik. Négy éves volt ekkor, de igen, nyilván megtörténhetett volna! – forgatta meg kék szemeit, és én akármennyire is akartam, nem tudtam hozzátenni a történethez egy árva szót sem. De attól még jól mulattam azon, hogy az anyám úgy pletykált, mint egy tizenéves a baráti körében. – Ezzel mindössze csak arra akartam utalni, fiacskám, hogy kérlek… Gondold át ezt az egész nevelőnő-ellenes elméletedet, mert igencsak téves! Ráadásul Taylor sem fog örülni, ha meghallja.
-            Már miért hallaná meg? – szűkítettem össze a szemeimet, és eléggé rossz előérzetem támadt.
-            Ja, nem olyan lényeges, nem kell aggódni – legyintett egy lezsernek szánt mozdulattal, majd látva kissé ijedt tekintetemet, hozzátette: − Tényleg nem olyan rémes ez, Liam! Hiszen Taylor csak nevelni fogja Jót… úgy, kábé szerdától kezdve. Ah, ne vágj ilyen fejet! Rendes lány, szeretni fogod. Legalábbis Jo biztosan.
-            A hátam mögött beszerveztél valakit, aki vigyáz a lányomra, ráadásul még nem is ismerem?! – képedtem el, s felálltam a székről. Idegességemben a hajamba túrtam, aztán, mivel nem igazán tudtam mit kezdeni a kezeimmel, összefontam őket mellkasom előtt. – Múltkor is ezt csináltad, anya! Nem vagyok csődtömeg, ahogy azt te beállítod! Meg tudom oldani a helyzetet! A segítségedre is csak akkor van szükségem, amikor dolgozom.
-            Azaz mindig – bólintott egy hatalmasat, megerősítve az igazát, majd kezei közé vette az arcomat. A széken ülve körübelül egy magasak voltunk, ezért nem volt olyan nehéz dolga. – Rendes lány, Liam.
-            Abban biztos vagyok – horkantottam fel, és elszakadtam tőle. – Viszont ide nem jöhet!
-            Már miért ne jöhetne? – csodálkozott, és ő is leszállt a székről. Én háttal a pultnak dőltem, és ráncba szaladt homlokkal fixíroztam a velem szemben lévő ablakon át a kertet. A postás most hozta meg a leveleket. Nem tudtam elkerülni vágyakozó pillantását, ahogy a házamra nézett, tekintetével végigpásztázta az utolsó cserépig, és nem éreztem mást, csak önteltséget. Nekem lehetett, és neki nem. – Már nem azért, kisfiam, de te nem vagy éppen egy olyan figura, aki annyira nagyon foglalkozik az egy szem lányával!
-            De, én tipikusan olyan „figura” vagyok.
-            Oh, tényleg? – nevetett fel hitetlenül, s elém állva, felvont szemöldökkel mustrált. – Akkor hadd kérdezzem már meg. Mit szokott a lányod vacsorára enni? Na és reggelire?
-            Csokoládét – vágtam rá kapásból, azonban rögtön utána összeszorítottam szemeimet, amint rájöttem, mekkora balgaságot mondtam az imént. – Vagy valami zöldséget. Tudod, azt kellene neki.
-            Ne akard rám kenni a dolgot, Liam – nevetett fel röviden, megrovóan, majd folytatta. – Tejbegrízt. Mikor szokott lefeküdni?
-            Nem tudom. Nyolckor? – Itt már óvatosabb voltam, és direkt kérdés formájában válaszoltam.
-            Eeee – adta ki a „téves” géphangot, miszerint hibáztam. – Izi-bizi, megint rossz. Fél nyolc. De ez már majdnem, Liam! Majdnem! – tapsolt lassan, lejáratóan.
Megforgattam a szememet. Nehogy már még én jöjjek ki rosszul a helyzetből!
-              Oké. Jöhet a következő? Most már nagyon belelendültem! Mikor szokott felkelni?
Határozottan vágtam rá a válaszomat. Ezt pont tudtam!
-              Változó – mondtam magabiztosan, azonban anyámnak valami átsuhant az arcán, így hát szépítettem. – Olyan fél hétkor, általában.
-              Amikor te már általában nem vagy itthon, sőt? Ilyen az is, hogy nyolckor fekszik, Liam! Csodaszámba megy, hogy egyáltalán azt a fél órát egyáltalán betaláltad! Ritka alkalmak egyike, hogy most itthon vagy! Szerinted ilyen egy jó apa? Aki ezeket az alap dolgokat nem tudja a kislányáról?
-              Jó, nyilvánvalóan nem volt egy minta az életemben, akitől eltanulhattam volna a „jó apaság” fortélyait! – vágtam rá gondolkodás nélkül, de látva anyukám tekintetét, megnyúlt az arcom, és rögtön rájöttem, ezt így, ebben a formában nem lett volna szabad. – Ne haragudj, anyu. Nem úgy gondoltam.
-              De, Liam, úgy gondoltad. Mindegy is – legyintett, és hátrált pár lépést. Válláig érő, ősz haja az arcába hullt, ahogy eltakarta szomorú, megsértett énjét. Rettenetesen rosszul éreztem magam, amiért megbántottam azt az embert mindössze egy jelentéktelen mondattal, aki mindig, egész életemben mellettem volt.
Ezután a beszélgetésünk elhalt, egyikünk sem tudott mit mondani. Én nem voltam a szavak embere, már az érzelmek terén, nem tudtam, hogyan lennék képes bocsánatot kérni, és valamiért úgy is éreztem, erről most eredendően nem én tehettem. Ő kezdett a hátam mögött intézkedni, és szervezett be egy teljesen ismeretlen kislányt úgy, hogy nem tudtam róla! Nem szerettem, ha nem értesültem a történtekről, sosem tettem. Tiszta lapokkal játszottam, viszont a segítséget nehezen fogadtam el, mert úgy gondoltam, anélkül is megoldok mindent. Ám, ahogy tekintetemet édesanyám vékony alakjára vezettem, rájöttem: tévedtem. Nem tudtam megoldani semmit egymagamban. Nyilvánvaló, ide segítség kellett. És ezt a legrosszabb beismerni, mert utáltam, ha tehetetlen voltam. Viszont nem változtathatom meg az életemet azért, hogy a lányommal egy kicsit több időt töltsek! – gondoltam. Mióta Lorelai nem volt velünk, változott egy-két dolog, és én nem bizonyultam elég összeszedettnek és erősnek ahhoz, hogy a lányom ne vegye észre, hiányzik egy nő a házból. Egy olyan nő, aki nem Grace.
Viszont ezt hangosan sosem ismertem volna be. Nem én! Inkább betonba dugnám a fejemet, mint hogy nyilvánosan segítséget kérjek. Most mégis azt tettem, de ennek csak és kizárólag két oka volt.
1.        Anyukám könnyeit meglátva színtiszta bűntudatot éreztem, és ez még annál is rosszabb volt, ha rászorultam valakire. Szörnyű, főleg, hogy nem tudtam neki segíteni leküzdeni a fájdalmát. Ugyanolyan volt, mint én. Sokáig rejtegette, elfedte, de egyszer aztán csak kitört!
2.        Nem akartam, hogy Jodie-t még egyszer ehhez az ismeretlen lányhoz hasonlítsák. Nem ismertem őt, nem is akartam, mégis úgy éreztem, a két helyzet teljesen más volt, s éppen ezért gondoltam úgy, jobb lesz, ha a két történetet kettéválasztjuk.
Azt viszont nem voltam hajlandó beismerni, hogy rossz apa lennék. Mert nem voltam az, csupán meg kellett volna tanulnom összehozni a két legfontosabb dolgot az életemben: Jodelle-t a munkámmal. Viszont valljuk be, senkinek sem menne ez egykönnyen!

2 megjegyzés:

  1. NA JÓÓÓ😍😍😍😍👌
    Ray iszonyatosan irritál...
    Idióta, féltékeny manus.
    DE
    Zayn-t és Louis-t természetesen imádoom😍❤
    ÉS
    Miközben olvastam, az kattogott az agyamban, hogy hol van már Niall és Harry
    Erre beteszed Harry-t sofőrneeek!😍😍😍❤
    ÉS TÉNYLEG ILLIK HOZZÁ A MUNKA😂
    Grace meg nem semmi! Már most az egyik kedvenc szereplőm😍
    Jodie még ahhw.❤ Nagyon édes!❤
    Siess a következővel! ❤
    Puszi, szeretlek!❤

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Megvettél vaj alá méznek, kenhetsz kennyerre.
    A pici lány már most imádni valo.
    Grace pedig....tipikus anya es nagy mama....szerintem 2az1ben akciot szeretne azzal veghezvinni hogy oda hivta a not...
    Na es az apuka...ertheto a viselkedese...nem teljesen helyes...de hat...ilyen helyzezekben ki tudna teljesen jozanul cselekedni?
    A fajdalmat bamatat a munkana oli...ezzel elhanyagolvaba kicsit es a nagyit....aztan emiatt johet az ujabb buntudat...de ezt felulirja az hogy muszaj kenyszereyen eltsmetni a gondatait...szaval ertheto...
    Kivancsian varom a kovetkezo reszt...
    Jaj...de jo :)

    Rayt nem birom...
    Tommo es Zayn tiszta dili :)
    Harry...szerintem nem valt munkahelyt vagy ha igen majd a kesobbiekben megkerik hogy jojjon vissza vagy ha nem is siforkent de tartani fogjak a kapcsolatot...
    Koszonom szepen, hogy olvashattam!

    VálaszTörlés