2017. február 25.

2. // Hajt a kíváncsiság

Hiii,
Omg, hello a második résznél! Tök furcsa, egész régen volt már, hogy ezt a részt írtam, hehe. :) Írjátok majd meg, hogy tetszett! De azt is, hogy hogy vagytok meg minden, mert érdekel, akár itt, akár a FB csoportban, tényleg! 
Mellesleg aw, köszönöm az előző rész alá érkezett két kommentet, nagyon aranyosak voltatok! Örülök minden visszajelzésnek, igazán ne fogjátok vissza magatokat! Így, visszaolvasva szerintem nem lett egy rossz fejezet, úgyhogy omg már nagyon várom, ti mit fogtok róla gondolni!:D Kicsit mégjobban megismerhetitek Taylort és Liamet, én magam a rész vége felé nem bírtam megállni mosolygás nélkül, de hát nem is tudom. :D Na jó, nem is húzom tovább a szót, szall jó olvasást! :) xx



//Taylor N.
-            Kaci, mit vegyek fel? – léptem ki a szobám ajtaján, testemet csupán egy fehér alsónemű-szett fedte. A barátnőm, előtte nem voltam szégyellős, de miért is lettem volna? A bugyi-melltartó kombó kiköpött ugyanolyan volt, mint a bikini, és volt, hogy egy forró nyári napon abban flangáltam a városban. És fix, hogy nem Kaci lesz az, aki előtt elkezdem takargatni magamat! – gondoltam.
-            Valami… valami olyat, ami alapban nem kerülne a kezedbe, mégis királyul áll rajtad – sétált mellém, kezében a bögréjével, majd amikor megfordulva a szekrényem felé igyekeztem, ő egy szó nélkül követett. Bent törökülésbe vágta magát a szőnyegemen, és úgy nézett fel rám. – Akár egy sima ing-farmer párosítás is megteszi. Mit is mondott a néni?
-            Grace? – kérdeztem vissza a megerősítés kedvéért. Na meg azért is, mert egyelőre még nem igazán tudtam szavakba önteni a hallottakat. Vagyis persze tudtam volna, csak épp nem volt hozzá elég sok kedvem.
Míg a reakciójára vártam, kiemeltem egy ruhát, de amint megláttam, azon nyomban vissza is akasztottam. Nem hittem, hogy abban a ruhában kellene megjelennem az első találkozáson, amiben anno elcsábítottam Rayt. Bár, ha nála láthatóan megvolt a sikere…
Nem! Ennél érettebbnek kell lennem, gondoltam. Grace külön figyelmeztetett, a fia, aki miatt találkozunk nem kispályás, igencsak szigorú. A gondok nálam ezen a ponton kezdődtek. Nem bírtam, ha valaki karót nyelt. Mint ahogyan azt sem, ha nem magyaráztak meg valamit. És jelen pillanatban tudatlan voltam, ugyanis drága régi nevelőnőm nem adott semmi támaszpontot, csupán azt, hol találkozzunk s, hogy ki miatt. Semmi egyebet. És ez egy kicsit bosszantó volt a számomra.
Kivettem a következő kezem ügyébe kerülő inget, s ezen már elgondolkodtam. Szemmagasságba emeltem, és úgy mustráltam. Döntésképtelen voltam.
És ez különös, mivel nem voltam kifejezetten az a fajta lány, aki annyira megválogatná, miben lép ki az utcára.
A legelső kezem ügyébe kerülő cuccot is képes voltam felvenni, figyelembe véve, mindegyik ruhámat szerettem, hiszen azért is tartottam meg azokat, s nem adományoztam egy alapítványnak!
-            Mhm – helyeselt a barátnőm, és beleivott a forró csokijába. Aztán, mikor meglátta a farmer inget, annyira hirtelen akart felugrani és a felső mellett érvelni, hogy majdnem kiköpte a barna folyadékot. – Ez az! Vedd fel, én keresek hozzá egy farmert meg cipőt!
-            Szerintem az menne nekem is – nevettem fel röviden, de látva elégedetlen tekintetét, inkább ráhagytam, és ráérősen kigomboltam a farmering gombjait, melynek farmer textúrája volt, s össze-vissza emojikat viselt magán. Nem tudtam, hol szedtem ezt össze, mivel nem kifejezetten az én stílusom volt, de kedvet kaptam hozzá, hogy felvegyem, úgyhogy nem is haboztam.
Az egész alakos tükör elé állva mértem végig magamat, amíg Kaci a szekrényem legmélyén turkált, s magában magyarázott.
Elmosolyodtam, majd megkérdeztem:
-            Feltűrjem az ujját vagy ne?
-            Ne! – Olyan elánnal válaszolt, s ugrott ki a gardróbomból egy időben, hogy hátráltam egy lépést. Aztán muszáj volt felnevetnem. Arcéléig érő szőke haja szét volt túrva, kipirult és a pólója felcsúszott, ahogy nyújtózkodott, hogy elérje az egyébként nem sűrűn hordott darabokat. Direkt hátra lettek rakva, de persze, hogy Miss Martin azokat akarta rám aggatni! – Különben mégis miért szenvedtem ennyit?!
-            Két perc ment kárba az életedből, brühü – gúnyolódtam biggyesztve, aztán karomat kinyújtva kértem a kezében tartott két farmert. – Legyen ez!
-            Szerintem a másik – jegyezte meg. Rávezettem pillantásomat, erre megvonta vállait. – Jobb lesz az összhatás! – Hittem neki, és nem csak azért, mert a szerkesztőségnél, ahol dolgozik, övé volt a divat részleg. Bíztam az ízlésében, bár nehéz szívvel engedtem el a másik darabot, amit aztán gondosan összehajtogatott, és visszatett a helyére.  – Na, gyorsan ebbe is gyűrd bele magad, és utána jöhet a bakancs!
-            Azt is találtál? – kérdeztem némileg nyögdécselve, ahogy próbáltam belerázni magam a nadrágba. Ugráltam és dülöngéltem, nyújtózkodtam, míg végül sikeresen felhúztam a cipzárt és begomboltam a kis gombot is. – Ing betűrve vagy inkább ki?
-            Mindenképpen ki, duh! – nézett rám olyan tekintettel, mintha minimum hörcsögöt gyilkoltam volna. – Csak a topot tűrhetjük be! Inget csak néha-néha… Esetleg elöl egy picit. Póló esetében szintúgy. Nő vagy, Tay. Tudnod kellene öltözködni!
-            Héhéjj – állítottam le kacarászva, és feltartom a kezemet. – Én nagyon is tudok öltözködni. Meg van a saját stílusom, és sajnálom, ha az nem feltétlenül a te ízlésednek megfelelő.
-            Nem ezt mondtam, nyugi. Na. Zokni majd bakancs – adta egymás után a kezembe az említett darabokat, majd felvette a kutyás bögréjét a komódról, és elhagyta a szobát. Megráztam a fejem. Szórakoztató volt ez a kis szópárbaj, mégsem örültem a végkifejletnek. Aztán, ahogy lepillantottam a tenyeremen pihenő dolgokra, hangosan felröhögtem.
-            Jó választás!
-            Tudom – kiáltotta vissza Kaci dallamosan, hosszasan elnyújtva az „o” betűt. Imádom.

Majd’ másfél órával később, amikor kiszálltam a CJ 5-ös Jeepemből, nem is kellett körbenéznem; egyből kiszúrtam a régen látott dadámat, amint unott arckifejezéssel, egy újságot lapozgatva ücsörgött a park egyik szélső padján. Körbenéztem, mert meghalni azért mégsem akartam, aztán átgaloppoztam az úttesten. Pont Grace előtt álltam meg és izgatottan vártam, hogy felemelje a fejét, és észrevegyen. Semmi pénzért nem változtatnám meg a terveimet.
Aztán, amikor ez megtörtént, olyan széles vigyor terült szét az arcán, hogy már attól féltem, szét is reped. Persze ez orvosilag lehetetlen.
-            Drágám! De örülök, hogy eljöttél! – Az összehajtogatott napilapot maga mellé helyezte, majd felállt, és olyan erős, meleg ölelésbe vont, amitől őszintén meglepődtem. Mennyi erő van ebben a nőben! – Hogy vagy, Taylor?
-            Köszönöm, jól. Neked hogyan alakulnak a napjaid?
Grace csak legyintett egyet. Felvontam a szemöldökömet, miközben leültem mellé, s a táskámat kettőnk közé helyeztem, hogy szem előtt legyen.
-            Mind ugyanolyan. Tudod, hatvan után az ember ne számítson fergeteges izgalmakra, már ami a minimálison túlmegy – magyarázta, miközben tudtam, az ellenkezőjét gondolta. Mindig hangoztatta, egy nőt ne a kora határozzon meg, hanem hogy mennyinek érzi magát. És erre a mondatára mindig fel is néztem. Rettentő okos nő, rengeteg élettapasztalattal és elvvel.
-            Ha egy kis izgalomra vágysz, gyere velem haza! Ott garantált a váratlan!
-            Meghiszem azt, kicsim – kacagott fel, és a hangra elmosolyodtam. Örültem, amiért ilyen könnyen el tudtunk beszélgetni, bár magamat ismerve már nem is kellett volna meglepődnöm. Elég hamar megtaláltam az emberekkel a közös hangot, hát még ha az a bizonyos ember az egyik legkedvesebb személy az életemben!
-            És hogyhogy felhívtál? Mármint… Honnan szerezted meg a számomat? – érdeklődtem, bele a közepébe. Csak, ahogy szoktam.
-            Telefonkönyv. Hidd el, nagyon hasznos egy dolog az!
-            Abban biztos vagyok – nevettem, és miután lekaptam magamról a fekete bőrdzsekimet, hátradőltem a padon. Élveztem a lágy szellőt, mely finoman elérte az arcomat, a gyér októberi napsütésről már nem is beszélve, és a hátam mögül jövő madárcsicsergéseknek is hálát kellett adnom. A Capitol park szombatonként hozta a formáját, és annyi élőlényt fogadott magába, amennyire csak képes volt. Persze máskor is, de ma, a hét hatodik napján ez valahol külön feltűnt. – Kérdezősködhetek? Nem lenne baj? Olyan régen találkoztunk, Grace, biztosan rengeteg dolog történt mindkettőnkkel… Te Miamiban élsz, tényleg! Milyen volt az út? Hogyhogy éppen erre jártál?
-            Kérdezhetsz, Tay, persze! Azért vagyunk itt most, drágám. Hogy behozzuk a kimaradt időt – simított végig a karomon, és barátságosan, szeretettejesen elmosolyodott. Én pedig hirtelen azon kaptam magam, hogy már nem is voltam rá mérges, amiért anno otthagyott, egyedül a szüleimmel, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. Mindaddig téves álomban ringattam magam, miszerint az ő hibája volt minden, ami akkor történt. Köztem és a szüleim közötti, a magánéleti problémáim és minden egyéb az ő számlájára íródott akkor, hiszen tinédzser voltam, aki önmagán kívül mindenki mást hibáztatott a tulajdon hibáiért, azonban ebben a pillanatban bizony rá kellett jönnöm: az, hogy ő akkor nem engem választott, mindkettőnknek jót tett.
Mondjuk.
Az elkövetkezendő másfél órában csak úgy dőlt belőlünk a mondanivaló, kicsit sétálgattunk is a park területén és teljesen olyan érzésem volt, mintha csak az egyik barátnőmmel trécselnék, és nem egy lényegében vérségileg ismeretlen, de annál jobban szeretett hölggyel. Megtudtam, a fiával és annak lányával él jelenleg, a saját házának ajtaját csak néhanapján látja. Azért jött Sacramentóba, mert különleges osztálytalálkozóra volt hivatalos a késő délutáni órákban, és ezt mulatságosnak véltem. Én, aki még csupán öt-hat éve fejezte be a gimnáziumot eddig egyetlen ilyen alkalmon sem vettem részt – nem tudom, lehet nem volt, de megeshet, hogy csak elfelejtettek értesíteni. 
Hangosan nevettünk, én csak a formámat hozva – értve ez alatt a szamarakat megszégyenítő kacajt –, de Grace sem sokkal szolidabb kiadásban adta elő magát. És ez feldobta a hangulatomat, pedig nem nagyon hiszem, hogy lehetett még hova.
Csakhogy a fesztelen beszélgetést követően Grace egyből a mély vízbe dobott. Egy olyan témára tért rá, mely egy pirinyót hirtelen csapott fejbe.
-            Mit gondolsz egyébként, drágám, tudnál vigyázni egy négy éves kislányra?
Elhúztam a számat.
-            Nem igazán értetem meg magam a kisgyerekekkel, az a nagy büdös helyzet. – Ez sajnos tényleg így volt. Valahogy távoliak voltak nekem, de nem zavart különösebben, mert nem terveztem a közeljövőben anyává válni, a közeli ismeretségi körömben nem is volt még kisbaba, úgyhogy tökéletesen eléldegéltem nélkülük. De azért mégis, egy picit eljátszadoztam az elmélettel.
Hiszen a gondolat, hogy én egyszer más gyerekére fogok vigyázni, azt hiszem, talán három éves koromban fogalmazódtak meg bennem először. Imádtam babázni, a szüleimtől sokat is kaptam, lényegében lekenyerezésként, mára már rájöttem, így hát tökéletesen elvoltam a saját kis világomban egészen addig, míg ovis nem lettem, mivel akkor beköszöntött a dackorszak, és megtiltottam magamtól a játékokba fojtott örömöt pusztán azért, mert Daisy néni gyerekesnek nevezett. Gyerekesnek hívott egy alig három éves GYEREKET. Megáll az ész és ácsorog! Honnan jutott ez egyáltalán eszébe?! Máig nem tudom, de mivel már nem volt rá sok esélyem, hogy találkozzam vele, nem is igazán foglalkoztatott a téma. Hiszen baromság az egész!
Már majdnem öt éves voltam, mikor újra felötlött bennem a gondolat, én akkor is imádok babázni, és nem érdekel, ki mit gondol! A nagybátyám tanított erre a látásmódra, és be kell vallani, nagyon jól tettem, hogy rá hallgattam, és nem anyámra, akit bár rettentően szerettem, mégsem olyan értékrendet állított fel, mint azt illő lett volna. Nagy házban éltünk, a szüleim keveset voltak otthon, sokat dolgoztak – vagy más szóval mondva munkagürük voltak, megszállottak a mai napig! –, és én már majdnem elsős kisiskolás voltam, mikor új dadát kaptam. Otthon tanult velem, noha az okát, azt nem tudtam, mert én szerettem volna iskolába járni, mint a korombeliek. Muris dolognak tartottam, de meg voltam elégedve azzal, amim volt. Mást egyébként sem tehettem volna…
Akkor.

Hamar összeszoktunk Grace-szel, én megszerettem, ő nevelt, megnevettetett, s a helyes útra terelgetett. Kirándultunk, vásároltunk az egyáltalán nem közeli piacon, rajzoltunk és sokat mókáztunk. Tanultam tőle rengeteg mindent és úgy szerettem, mint a sosem ismert nagyimat. Ragaszkodtam hozzá. Néha-néha – rendben, hála az égnek sokszor – pedig a játékra is rá tudtam venni, amikor éppen nem kellett nekem ebédet készítenie, esetleg feltakarítani a tényleg véletlenül behozott piszkot. Mivel voltam olyan elvetemült, hogy eleget tettem Grace kérésének, és kimentem a kertbe játszani, miután megágyaztam, s addig ő megfőzte az ebédet. Aztán persze megkaptam a magamét… Kövezzetek meg, de mikor beléptem a hidegből a fűtött lakásba, nem az volt az első és legfontosabb dolgom, hogy levegyem a csizmámat, hanem az, hogy felmelegítsem a szomszéd lánnyal való hógolyózástól lefagyott ujjperceimet, amiket egyáltalán nem éreztem, és ez picit megrémisztett. Hamar kibékültünk, mivel adtam neki egy – hideg, ugyanakkor cuppanós – puszit, én pedig kaptam egy gőzölgő forrócsokit – amit oly’ nagyon szerettem, hiszen rettentően finom volt, megspékelve jókora adag tejszínhabbal, ahogyan azt illett! Tudta ám a módját az öreglány, annyi szent –, azt követően pedig, miután kicsit leültünk a tévé elé mesét nézni, felmentünk matekozni a szobámba, és mivel jó voltam a tantárgyból, ki tudtam engesztelni a dadámat, hiszen büszke volt a teljesítményemre, amit neki, nem pedig másnak köszönhetően tehettem csak le az asztalra. Egy olyan asztalra, amit ugyancsak közösen dekoráltunk ki, még akkor, amikor hozzánk került, a szobámmal egyetemben. Csillámos volt és nagy, rajta a babámmal és a ruhácskáival, na meg ceruzákkal, krétákkal és papírokkal, megbolondítva egy-egy képpel a szüleimről és Grace-ről. A poén a dologban pedig az, hogy ő maga tette oda azt a képet, s díszítette ki a keretét is. Azzal magyarázta a dolgot, majd nekem is viszonoznom kell a szívességet, ha már hozzá merek érni az „ijesztő nyissz-nyissz” ollóhoz, de addig is megcsinálta nekem ő a fontosabb dolgokat. Az ügyintézéseket. Például, amikor összevesztek a babáim, és papírokat kellett intézniük, mint például válás, rezsi és ilyen ínycsiklandó finomságok. Grace rossz szemmel nézte, mégis honnan tudhattam én ilyenekről?! Természetesen az ügyvéd apámtól, és a sokat kiabáló anyámtól, aki nem volt rest kiállni a véleménye mellett – valószínűleg ezt tőle örököltem, bár apám sem túlságosan ártatlan a dologban.
Mikor esélyem nyílt kivenni egy-két mondatfoszlányt, az ajtók érdekes módon mindig bezáródtak. És nem feltétlen átvitt értelemben. Én mégis tudomást szereztem olyan dolgokról, mint például válás, öröklődés, árvaház, gyermekelhelyezés, adózás és nevelési jog. Halványlila gőzöm sem volt arról, mégis mit jelenthettek ezek a ronda kifejezések, de nem zavartattam magam; Puth és Stasy szerelmében helyet kaptak az újonnan tanult szavak. És kiválóan megvoltak a gyerekükkel, Lacyvel addig, míg be nem zavart néhány csekk, az ebből jött veszekedés, majd a válás, és végül a vita, kinél legyen a kislány. De honnan tudtam, hogy én magam voltam Lacy? Sehonnan, ugyanis nem így történtek a dolgok.
Csak én szerettem volna, persze bevallatlanul.


Képtalálat a következőre: „liam payne”
//Liam P.
Ujjaim fürgén járták a Macbook billentyűzetét, tekintetem kapkodtam a képernyőn, hol kellene még belejavítanom, korrigálnom vagy hozzátennem. Hiba nélkül dolgoztam, az utóbbi két nap alatt mégsem tágítottam, és addig nem voltam hajlandó félreülni, amíg el nem küldtem Horannek az anyagot.
Lábdobogás a lépcső irányából, majd jókedvű dudorászás hallatszott a hátam mögül. Hátranéztem a vállam fölött, miközben változatlanul gépeltem, s az agyam is a szövegen pörgött megállíthatatlanul.
-            Hova mész, anyu? – kérdeztem, s azzal a lendülettel, hirtelen ötlettől vezérelve felálltam az asztaltól. Valami furcsa érzelem suhant át az arcán, amit nem tudtam mire vélni. Fél szemmel láttam, az addigi munkám  automatikusan elmenti magát, úgyhogy szerencsére amiatt sem kellett aggódnom. Viszont furcsálltam, ahogy a vállára kapta a táskáját, majd az ajtó felé indult, mert tudtommal nem ilyentájt szokott piacra, vagy egyáltalán vásárolni menni.
-            Osztálytalálkozóm lesz Sacramentóban, de mintha említettem volna már néhányszor... – pillantott felém kissé megrovóan ugyan, de rögtön utána egy gyermeki, büszke félmosollyal áldott meg, mint akire tulajdonképpen irigykednem kellene, majd az előszobában lévő kis sámlira ült, hogy felvehesse a cipőjét. Amint azzal is elkészült, a térdére támaszkodva feltápászkodott, dobott nekem egy puszit, s kilibbent az ajtón. Gyors távozás volt, minden kertelés és szóváltás nélkül, amit máskor soha, semmilyen körülmények között nem került volna el.
Gyanús.
Nem bírtam magammal, hajtott a kíváncsiság. Ezért hát úgy, ahogy voltam, utána kocogtam. Az ajtó már éppen becsukódott, amikor megfogtam, és kicsusszantam a kis résen.
-            Várj egy kicsit! – szóltam az édesanyám után enyhén felemelt hanggal, mire megperdült a tengelye körül, és felvont szemöldökkel, várakozóan nézett rám. Még csak a hosszú feljáró közepén tartott, de nem is számítottam másra, lévén, a korához méltón lassan sétált. – Miért mész Sacramentóba egyedül? Szólhattál volna, anya! Kivigyelek a reptérre? Elkísérnélek, de... – Amikor mosolyogva megrázta a fejét, miszerint nem kell kivigyem, és megértette, nem volt szükséges magyarázkodnom, viszont nem mozdult semerre, elkerekedtek a szemeim. – Nem csak egy osztálytalálkozó miatt mész oda, ugye? Ki lakik ott? – Kérdésemre némasággal válaszolt. Nem telt egy ezredmásodpercbe sem, olyan sebességgel koppant mellettem a betonon az információ, hogy jószerivel beleszédültem a földrengésbe, melyet magával hozott. Mutató- és hüvelykujjamat az orrnyergemre szorítottam, és szaggatottan felsóhajtottam. Nincs mit tenni, ő Grace Preiffer-Payne... sosem változol meg, édesanyám! – Hogy is hívják?
Láttam rajta, nem érti, kire célzok, úgyhogy kisegítettem.
Ő nem hallhatta, amint elméletem villámgyorsan végigcikáztak a fejemben – ez a gondolatmenet, mely pár pillanattal ezelőtt lezajlott az agyamban, az enyém maradt.
-            Mármint akit Jónak gondoltál. Feltehetőleg vele találkozol, ezért nem mondtad meg nekem, mint ahogyan máskor tetted volna – következtettem.
-            Még mindig vág az agyad, mint a borotva, Liam – nevetett, s közben megadóan megrázta a fejét. – Egyébként – folytatta −, a kislány neve Taylor.
-            Milyen Taylor? – forgattam meg a szemeimet. Nem volt erre időm, mégis borzasztóan fontosnak véltem megtudni azt a vezetéknevet, mivel tegnap még nem találtam olyan fontosnak, hogy megjegyezzem.
Az anyám viszont határozottan nem volt ebben a segítségemre.
-            Minek az neked, fiam?
-            Puszta kíváncsiság. De eléggé sietnem kellene vissza. Még ma meg kellene írnom a szerződést az új céggel, gondolom indul a géped, vár rád a taxi is, ráadásul Jo is egyedül van… − Áthelyeztem a testsúlyomat egyik lábamról a másikra, és oldalammal az ajtónak dőltem. Beadtam az adu-ászt. A taxit még csak-csak megváratta volna, na de hogy Jo!
-            Drágám, a lányod a hittanos barátnőjénél alszik. Viszont rendben van. Taylor Newstear. Nyugodtan kutatgass csak utána! Biztos vagyok benne, nem fogsz csalódni a látottakban – kacsintott rám, s aztán ismét intve egyet, sarkon fordult. Én pedig nem tudtam, mi a meglepőbb. Az, hogy mennyire lazán kezelte a helyzetet, vagy azt, hogy a saját, tulajdon lányom a tudtom nélkül ment át a barátnőjéhez, akit egyébként nem hiszem, hogy ismernék. Hiszen még csak azt sem tudtam, hogy egyáltalán létezik.

Harmincöt perccel később, miután némileg befejeztem a hátramaradt munkámat, s piszkozatként elküldtem az anyagot a könyvelőnek, megnyitottam a mai fiatalság/emberiség által leginkább használt három közösségi alkalmazást, és mindegyik keresőjébe begépeltem a nemrég hallott lány nevét.
Mivel nem volt túl sok időm cseverészni és egy ismeretlen ember értelmetlen kiírásait olvasgatni, nem is voltam olyannyira aktív semmilyen közösségi oldalon, mégis volt mindegyiken egy profilom.
Tippem sem volt, a lánynak volt-e egyáltalán bármilyen elérhetősége. Reméltem, hogy igen.
Egyrészt úgy éreztem, a hallottak alapján pont egy olyan korosztályba tartozik, aki teljesen az internet rabja, rengeteg ismerőse van minden portálon és a telefonját is öt percenként megnézi, érkezett-e valamilyen üzenet.
Másrészt viszont már előre mérgelődtem, hiszen mégis miért kell egy ilyen korosztályba tartozó nőt a házamba hozni? Bocsánat, lányt? Úgy véltem, megvoltunk mi úgy is, ahogy éltünk.
Egy belső hangra hallgatva először a Facebookra néztem fel. A neve már a keresőmezőben volt. Azonban egy gombnyomással később meg kellett győződnöm róla, Taylor minden, csak aktív felhasználó nem.
Az Instagram sem volt másképp, noha igencsak meglepődtem, amikor megláttam a követőinek számát. Nem számoltam azzal, hogy ennyire nagy szám lenne.
Az egyetlen oldal, ahol még aznap is posztolt, az a Twitter volt. Nos, amennyire az előző kettő portálon kimaradt, ezen az egyen éppen olyan módon aktívkodott.
Azaz nagyon.
Mindenféle kiírás megtalálható volt, amit csak el lehet képzelni. Napi posztok, kihívások, kérdezz-felelek játék, reakció, kép… minden. Tényleg szerteágazó profilja volt. És egyszeriben azon kaptam magam, hogy észrevettem: megingott a hitem abban, ez a lány, akivel még a nap folyamán találkoztam is, tényleg olyan kishitű és bolond, tapasztalatlan és kislányos, mint ahogyan én azt eleve gondoltam.
Ki hitte volna, hogy egyszer az életben még hasznos is lehet a Twitter?

1 megjegyzés:

  1. Uuuuu😍😍😍
    Valami cseszett jó lett, babe!❤
    Alig várom, hogy Payno és Taylor szembe kerüljenek egymással!❤
    És Jo is, ahhh.❤
    Olyan jó lenne, ha úgymond egy "anya és lánya" kapcsolat alakulna ki köztük!😍
    Siess!❤
    Szeretlek❤

    VálaszTörlés