2017. február 10.

Prológus

Helooo,
Viszonylag sok idő után, de íme, a prológus. Nagyon izgatott vagyok a kezdés miatt, szörnyen remélem, hogy tetszeni fog a sztori! Ez a rész nem árul el túl sok mindent, csak annyit, amit mindenképp kellett neki. Én személy szerint imádtam írni, remélem, Ti is legalább feleannyira élvezni fogjátok. :) Ha így volt, megtennétek, hogy jelzitek ezt felém a komment szekcióban? Sokat jelentene egy kis visszajelzés, nagyon kíváncsi vagyok a reakciókra, véleményekre: bár nem jobban, mint máskor. (:
 Oh, és amíg el nem felejtem! Hálás vagyok annak a tizenegy emberkének, aki bízott bennem annyira, hogy úgymond vakon feliratkozzon az oldalra. Meglepetésként ért, de nem is lehetne nagyobb vigyor miatta az arcomon! 
A részeket szombatonként tervezem hozni, de ha csúszás lesz, mindenképpen jelzem majd - ha nem is itt, akkor a Facebook csoportban teszem meg, ahova nyugodt szívvel csatlakozzon az, aki ingert érez rá. És oh, nézzetek be a szereplőkhöz, iratkozzatok fel vagy mentsétek le az oldalt, kommenteljetek és pipálhattok is, ha úgy gondoljátok. :)
A zenét pedig kapcsoljátok be nyugodtan. Én így tettem anno a rész írása alatt.
Jó olvasást! <3

Hangulat                                                                                                         Taylor N.
nails, red, and old kép
Testemet rázza a zokogás. Természetesen smink nélküli, ráncos, megviselt orcámon csordogálnak a kövér könnycseppek, és hangtalanul koppannak a padlón, a barnás szőnyegen, amelyen állok. Liam koporsója mellett, melybe nem néztem még bele, mert nem akarom úgy látni őt, amilyen sosem volt. Élettelenül. Elhagyatottan. Halottan. Tudom, hogyha mégis megtenném, nem őt látnám ott feküdni. Eddigi tapasztalataim és emlékeim alapján pontosan tudom már, az a dolog a koporsóban már nem Liam, hanem csupán egy héj, egy hüvely; egy burok. Nem akarom látni, miközben tulajdonképpen másra sem vágyok, csak arra, hogy láthassam és kis, ráncos kezeim közé vehessem arcát, majd csókot nyomhassak az állára. Mint régen. Úgy akarok emlékezni rá, mint egy erős, csodálatosan szép Adoniszra, ahogy az izmai megfeszülnek és életre kelnek, amikor megérint, amikor kezei az egész testemet feltérképezik és betöltik, a tetovált alakjára, amit imádtam és a formákra, melyek egykor olyan gyönyörűen szétterültek barnás bőrén, mint valami műalkotás, amely oda teremtetett. Egytől-egyig imádom az összes tetoválását, mindegyik története és indoka lenyűgöző, s valahogy boldogít a tudat, nem azért varratta magára, mert tetszett – hm, az összeset –, hanem mert nagy jelentőséggel bírtak a számára. Imádtam rajtuk végighúzni a körmömet, csókokkal ellepni a mintákat, mert mindig kirázta a hideg, a nyakamba bújt és szuszogott a jóleső érzés okán. És arra is emlékezni akarok, úgy és olyan formában, ahogy a verítéke az enyémmel keveredik. Amikor együtt mentünk ki a hidegbe rágyújtani, majd megbeszéltük, miért rossz az, amit csinálunk, miközben kifújtuk a mérgező füstöt. Liam James Payne-re akarok emlékezni, nem a koporsóban nyugvó testre. Vagy inkább a megöregedett éveinkben való, az esti sétáink folytán megejtett szócsaták nyertesére. A már ősz hajú, megöregedett testű, de még mindig csodálatos férfire.
 Úgyhogy csak állok egy helyben. A tömegben, mégis oldalt maradva. Életem során sok fájdalmat vészeltem már át, volt már részem egy ehhez hasonló temetésben is egyszer… ebben a pillanatban mégis úgy érzem, egy teljes világ tört darabjaira bennem. De ez érthető is, azt hiszem. Elveszítettem egy részemet. A férjemet. A szerelmesemet. A társamat. Ismét, de most súlyosabban. Úgyhogy kortól függetlenül, jócskán túl a hatvanon joggal adhatom át magam a fájdalomnak. Sosem szégyelltem a könnyeimet, maximum makacsul tagadtam – ez az egy szó elég erőteljesen jellemzett engem −, ezért ekkor sem teszem. Főleg Liam miatt nem. A kezdeti nehézségeken túljutva rájöttem, ő az egyetlen, aki előtt tényleg nem kellene rejtegetni a gyengeséget, hiszen neki is jutott épp elég. Még csak az sem zavar, mennyi ember néz. Mennyi a munkatárs. Távoli rokon. Közeli rokon. Nem-rokon. Kettőnk közös, csodálatos gyümölcsei. Azok pallérozott, álomszép gyermekei. Barátok, ellenfelek, akik harctársuk életének végén mégis eljöttek tiszteletüket tenni. Tisztelők, de még a nemrég örökbefogadott kutyánk eredeti gazdája is megjelent. Nem lennék képes minden személynek megköszönni, hogy eljött, viszont vigasztal a tudat, hogy nem is kívánom. Mert az rendkívül felületes lenne.
Üres szavak, üres részvétnyilvánítások. Kezek szorítása a kezemen, ajkak érintése az arcomon. Síró barátok, támogató családtagok. Vagy épp fordítva, ugye. Nincs szükségem vigasztaló vagy sajnálkozó szavakra, pillantásokra. Azok, akik nem ismerték Liam Jamest, vagyis legalább annyira, mint a szomszédunk, Bethany, közel sem értik meg a történtek súlyát. Szánnivalóan hangozhat egy majd’ hatvannyolc éves öreglánytól, aki szinte negyvenhárom éve él együtt a párjával… de nekem egyes-egyedül Liamre van szükségem.
Jodie lányunk jobbomon, Nathan és Peyton balomon támogat, miután a barátaim odébb mentek, helyet adva a gyerekeimnek. Unokáim az első sorban ülnek, egyik-másiknak homályos a látása. Liam minden emberben egyaránt mély benyomást hagyott, hol pozitívet, hol negatívat és hirtelenjében el sem tudom képzelni, milyen lesz nélküle leélnem hátramaradt életem kis idejét. De tudom, nem adhatom fel. Sok teendőm van még a Földön: nélküle kell megtanulnom élni, ami jelenleg még elképzelhetetlennek tűnik, mégis tudom, idővel sikerülni fog. Mert ez a helyes. Itt van még dolgom. A gyerekeimmel, az unokáimmal… Barátokkal, háziállatokkal, a kert rendberakásával. Nem tehetem meg a szeretteimmel, hogy feladom, és a könnyebbik utat választom. Pedig biztos vagyok benne, hogy van, aki így döntene. Hiszen ez szenvedésmentes lenne volna, ami pedig mindig jobb. Már akinek, gondolom.
Gyűrűsujjamon forgatom a még nagyon régen kapott karikát és tudom, ha akár egyetlen pillantást is megengedek magamnak a belsejébe, ahova Liam egykor két dátumot gravíroztatott, biztos, hogy depresszíveket megszégyenítő zokogással rogynék össze, majd jönnék rá, ez bizony nem tesz jót öreg csontjaimnak. Még a gondolat is fájdalmas.
Két hét telt el, hogy ő már nincs velünk; tizennégy olyan nap, mely során rendkívül elfáradtam, és rá kellett jönnöm: még mindig gyűlölöm nélküle álomra hajtani fejemet. Pedig mindig úgy felhúztam magam idegőrlő horkolásán… és ekkor, amikor többé már nem hallhatom, ráeszmélek, mennyire is fog hiányozni. De hát az ember sok mindennel így van. Akkor jön rá, hogy hiányzik neki az adott dolog, amikor már nincs többé.
Az emberek jönnek és mennek, beszélnek hozzám. Az arcok összemosódva vonulnak el előttem. Néha bólintok, motyogok valamit. Egész életem során tartottam magam ahhoz az elvemhez, az égvilágon senki kedvéért sem játszom meg magam. A magam ura vagyok, nem hódolok be mások kénye-kedve szerint. Így hát ebben a pillanatban sem teszem, pedig egy-két ember láthatóan igényelné ezt. Ezeket a gesztusokat is mindössze azért produkálom, hogy tudják, nem vagyok katatón: fizikailag ébren vagyok.
Az már egy másik kérdés, hogy lelkileg milyen szinten állok. Nagyjából csak lélegzem. Mondhatni vegetálok. Már nem tudom, ki, de azt mondta nekem, érthetetlen, miért siratom ennyire elveszített páromat, hiszen nem vagyunk már fiatalok, a szerelmünk régi már, és szinte biztos, hogy elavult, s – múlt. Nos, ha emlékezetem nem csal – ami előfordulhat, már az életkoromat tekintve −, akkor olyan gyorsan, ahogy csak tudtam kijavítottam az illetőt, miszerint akkorát tévedett, mint jelen pillanatunkhoz képest az őskőkor! Hiszen az idegvégződéseim működnek, a vérem kering, de én magam halott vagyok. Meghaltam Liammel, a szerelmemmel együtt, akit sosem felejtettem el szeretni. Már másodszor az életem során, mégis olyan felemésztő a fájdalom, hogy ekkorra már gyenge vállaim alig bírják elviselni. Pedig Liammel megtanultam túljutni és elviselni a fájdalmat! És mégis. Amikor életem szerelmét veszítem el, egész más értelmet nyer a fájdalom. Egy új szintre kerül a képzeletbeli polcomon. Valami olyan érzés ez a gyomromban, mintha a szívem odáig süllyedve ugrálna, pumpálna, kihagyna, forogna… Szenvedne. És határozottan nincs a tetszésemre ez a nyamvadt érzés.
Eddig tőlem távolabb álló fiam mellém lép, és erős, tetovált karjával átfogja vállamat. Matthew jócskán fölém magasodik már, mogyoróbarna szeme fájdalmasan csillog, majd így szól:
-              Anyu… itt az idő.
Nem tudom, minek van itt az ideje. Nekidőlök, és összevont szemöldökkel nézek fel az arcára, majd egészen elszomorodok, mikor ugyan nem először, de rálátásom nyílik magas arccsontjára, és alapjában mosolygó íriszeire, melyeket az apjától örökölt.
Megérti az arckifejezésemet.
-              Hogy megtartsák a szertartást. Hogy lezárják a koporsót, és… nos, eltemessék őt. Tudod, anyu...
Bólintok. Halványan rá is mosolygok, bár e tettemben nem vagyok olyan biztos, és alkarjába kapaszkodva a széksorok felé sétálunk. Gyenge, elfáradt testemet támogatva vezet egy székhez, melyre aztán leülök, és hálásan nézek fel aggódó arcára. Kaylee közvetlen mellettem ül, kezei közé veszi enyémet, s támogatóan mosolyog rám. Örülök, amiért itt van velem, ennyi idő után is.
A hátramaradottak is követnek minket, s elfoglalják helyüket mellettünk, majd amikor a szertartást vezető tiszteletes nekikezd a szövegének, én lehajtott fejjel realizálom, hogy a férjem végleg elment. Nem egy üzleti körútra, mint ahogy sokszor tette. Nem a boltba, nem a gyerekekért, és még csak nem is egy veszekedés okául. Nem. Ő fentről terelget már minket óvó, szeretetteljes tekintettel, és majdnem felnevetek a gondolatra: Csak elérte, hogy végül addigi hitemet megtagadva, hinni kezdjek valami felső hatalomban! Mivel ebben a pillanatban olyan erővel sújt le rám a gyász, hogy amellett, majdnem hátraesek a székemben, tisztán érzem, a férjem a Mennyben tartózkodik már, megfiatalodva. Rám várva.
Halleway atya háttal áll a koporsónak, szemben velünk és beszél. Hallom a szavait, de nem jelentenek semmit. Szavak Liamről, hogy milyen csodálatos ember volt, mennyien szerették. Hogy ő nem ismerte személyesen, sajnos, de bizton állítja, kiérdemelt helye van a mennyben mindazért, amit elért, amit tett, és ahogyan tette azt. Hogy még mennyi terve volt még hátra így, idős korára is… Hogy majd' nyolcvan évesen távozott közülünk, pedig még nem fejezte be a földi teendőit, még sok mindent tartogatott. De ezek meghiúsultak. Meghiúsultak. Igaz szavak ezek, de valójában üresek. Nem számítanak, mert Liam elment, és a szavak itt már semmit sem jelentenek. Halleway tiszteletes nem tud semmit sem mondani, pedig az lett volna a dolga, hogy tartson egy búcsúztató szertartást, ahol mind elengedhetjük Liam lelkét, hogy ténylegesen örök nyugalomra térjen. Dühös is vagyok, amiért ilyen szerencsétlen tiszteletest kaptunk ki magunknak, de tudom, nem tehet arról, hogy olyan, amilyen. Ő pont nem kapott tehetséget a munkájához, amit végez, mint egyesek. Isten, vagy az a felsőbb hatalom, ami mindent elbírál, hozzá éppen nem volt kegyes.
Azután én jövök. Mindenki rám néz. Várakozóan. Nehezen, de végül felállok, és odasétálok, ahol előttem a tiszteletes áll. A kis pulpitus mögé, kikapcsolt mikrofonnal. A fát piszkálom a körmeimmel, és egy pillanatra eltűnődök: még ez a kis tett is bizonyítja, mennyire kezdő is ő tulajdonképpen. Az idősebbek, akiknek nem az első két-három szertartása csupán még ez, már nem tulajdonít ekkora figyelmet minden apróságnak.
Azonban az én fáradtságom, a lelki fáradtságom is kivehető, hiszen mindenen fennakadok: még ha ez nem is újszerű.
Mindeddig egy kis papírkát szorongatok a markomban, szövegét már pontosan tudom. Nem egyszer olvastam újra, mondogattam magamban és írtam át – ebben a pillanatban mégsem tudom, mit kellene mondanom. Rettenetesen kis embernek érzem magam, szinte eltűnök a pulpitus takarásában, s abban a pillanatban, amikor bekapcsolom a mikrofont, mást sem lehet hallani, mint a színtiszta, várakozó csöndet, s a székek nyikorgását egy-két halk köhögéssel, melyet egyből csendes bocsánatkérés követ. Tipikus síri csend, gondolom, s tulajdonképpen élvezem is − de még mindig nem vagyok benne biztos, mit mondhatnék, ami illő lenne Liamhez és az ő emlékéhez. Találhatnék udvarias és kifejező szavakat. Beszélhetnék arról, milyen hihetetlen is volt ő tulajdonképpen, s arról, hogy mennyire, de mennyire büszke voltam rá egész együtt leélt életünk során. Hogy milyen figyelmes, szeretetteljes, céltudatos és karizmatikus személyisége volt a férjemnek.
Hogy mennyire hiányzik.
De ezek közül semmi sem jön ki a számon, mert ezeket bárki más el tudná mondani róla, és tudom, hogy fogják is. Én úgy akarok végső búcsút venni a férjemtől, ahogyan azt én, saját magam tenni akarom, és nem úgy, ahogy a helyzet megkívánná.
-             Merem remélni, mindenki tudja a kedves egybegyűltek közül, hogy most kit búcsúztatunk. Liam James, már a számomra, mindenki másnak Mr. Payne, vagy valami kedvesebb formája a nevének… nos, ő fekszik most mögöttem – fordulok félig hátra, de erőm még mindig nincs belepillantani a koporsójába. Egyszerűen nem is akarok. Inkább megpróbálom viccesre venni a figurát, miközben szorosan lehunyom pilláimat. Érzem, ahogy megremeg a szám, homlokom ráncba gyűrődik az erőlködéstől, hogy ne sírjam el magam, és igyekszem olyannyira magamat adni, amennyire csak képes vagyok. – Olyan nagyon szerettem, mint sosem hittem, hogy embert fogok. – Tekintetemet csak az előttem lévő világos fapulpitusnak szentelem már, mert félek, hogy ha felemelném a fejemet, és pillantásom összetalálkozna a barátainkkal – Harryvel, Lou-val, megtoldva a fiukkal és a lányukkal. Niall özvegy feleségével és Zaynnel, aki mellett Kaci ül a nagyobbik lányukkal. Mérhetetlen hálát érzek a támogatásukért és a szeretetükért, és csodálkozva veszem észre: felettük is jócskán eljárt már az idő, akárcsak az én esetemben –, elveszíteném a hirtelenjében kialakult önkontrollomat. Néhány ember tekintete áthatolna az erős páncélzatomon, amit bénultságomból építettem magam köré. Átfúrná ezt a páncélt egészen az érzelmeim mélyben fortyogó magmájáig. És azt már tényleg senki sem akarhatja. – Nem akarok hegyibeszédet tartani. Nem azért vagyunk most itt, hogy az én elkeseredett, fájdalommal átitatott szavaimat hallgassuk. A kettőnk történetét… − Egynéhány pillanat erejéig olyannyira elkalandozom az emlékeimben, hogy még fojtatni is elfelejtem. – Mindössze egy dolgot szeretnék mondani. Egyetlen egyet, mégpedig valami olyat, amit mindenkinek joga van megtudni, még ha eléggé meseszagú is, s egyeseknek talán unalmas lehet majd lévén, nem érintettek. De engedjétek meg nekem ezt a kis pillanatot, mert számomra rengeteget jelent. – Lehúzom a gyűrűt a jobb kezem gyűrűsujjáról, és feltartom, miközben pillantásomat az egybegyűltekre vezetem. Végigvezetem fáradt, homályos tekintetemet a barátainkon, a barátaimon, s hihetetlen mértékű büszkeséget és hálát érzek azért, hogy egy egész emberöltőn keresztül magam mellett tudhattam őket jóban, s rosszban egyaránt. Az pedig, hogy Niallt még Liam előtt elvitte közülünk a betegsége, hirtelenjében összeszorítja a mellkasomat.
Néhány ember felszisszen, valószínűleg megijednek, lelkem nem fogja elbírni következő szavaim ólomsúlyát. De ők nem tudják azt, amit én. Nem érzik a mérhetetlen támogatást, mint ahogyan a vállamra simuló hatalmas kezet sem. Pedig tudom, ők nem láthatják. Én sem látom… mégis tudom, hogy ott van. Mögöttem. És mosolyog. Azzal a hatalmas, gribedlis és ragadó mosolyával, amit annyira, de annyira imádtam. – Amikor Liam megkérte a kezemet, május másodikán… nos, akkor még nem tudtam, hogy egy extra meglepetést is számolhatok mellé. Rá két napra viszont rájöttem a turpisságra – halkan felnevetek, de alig kivehető – Két dátum van belegravírozva – vágok bele a közepébe, és elszorul a torkom, ezért megköszörülöm azt, majd újabb kis, rövid ideig tartó szünetet tartok, amíg összeszedem magam. Ebben a pillanatban erősnek akarok látszani, még úgy is, ha mindenki tudja az ellenkezőjét. − Ti nem láthatjátok, körbe sem fogom adni, de attól még itt vannak, esküszöm! A megismerkedésünk az egyik, és az a nap, amikor Liam először érezte, hogy belém szeretett. Olyan nagyon régen volt. Négy gyereket felneveltünk azóta… mi is megöregedtünk… és most itt állok, a férjem koporsója előtt, neki háttal és arról kellene mesélnem, mennyire szerettem. – Csak magamat tudom ismételni, gondolom, és sóhajtok egyet. Tekintetemet a piros bársonyfüggönyökre vezetem és a míves padokra, érzékeim pedig csak a fojtogató érzelmekre korlátozódnak, melyek a levegőben keringenek. – Még mindig szeretem, te jó ég, mennyire! Elviselhetetlen néha, milyen mértékű szerelmet érzek iránta. Nem tudom, mi mást mondhatnék. Azt hiszem, befejeztem. Oh, nem. Mégsem! – elnézést kérően felnevetek, még mindig halkan és erőtlenül, de ezúttal már Zayn és a többiek is követnek. Tökéletesen ismernek engem, lánykori nevén Taylor J. Newsteart, aki mindig mindent meggondol és kijavít… az eltelt évek alatt nem változtam, egy fikarcnyit sem. Csupán megkomolyodtam. Megöregedtem. Futólag rájuk mosolygok, majd ennyit mondok befejezésül:
- Október tizenkettedike és február harmadika életem két olyan meghatározó pillanata, amit azt hiszem, könyvbe kellene foglalni.

Másfél hónap múlva

-              Tay mama, mesélsz nekünk egy történetet? – kérdezi Hayden hirtelenjében, miközben a hátsó teraszon ülve azon morfondírozok, hogyan tudnék kikászálódni a karosszékemből. De a kisfiú ezt meghiúsítja, ugyanis nem tulajdonít nagy figyelmet az én akaratomnak, az ölembe fészkeli magát kis testével, és a mellkasomra hajtva fejét, kisfiús hangon szólít meg.
Felkacagok. Rájöttem, nem lehetek boldogtalan, és mivel az eltelt időben rengeteg segítséget is kaptam, kezdtem felfedezni az apró dolgokat, melyekkel talán kibírhatom ideig-óráig. Mint például egy mosoly… Igenis sokat jelent ezekben az időkben. És kifejezetten örülök, amiért Hayden még nem tart törékenynek és gyöngének – halál nyugalommal fészkelődik az ölemben és játszik velem, ha éppen úgy tartja úri kedve. Mint most. Én pedig készséggel tartok vele!
Bár az agyam még mindig szeretné ugyanazokat a dolgokat csinálni, mint fiatalon, de a testem erre szüntelen azt mondja: neked elment az eszed? Ilyenkor szól Jodie vagy Nathan, hogy pihennem kellene, amit bár néha gyerekesen duzzogva, de teljesítek, hiszen tisztában vagyok vele, csak a javamat akarják.
-              Mit, kicsim?
-              Nem tudom, Nagyi. Valami izgiset. Hiányzik a Papa, tudod. Mindig ő mesélt olyanokat, amiktől pisilnem kellett a nevetéstől…
Elszorul a torkom, de nem engedhetem, hogy tovább fajuljon a dolog. Mosolyogva gondolok Liam emlékére, majd Hayden szőkésbarna hajára hajtom a fejemet, és mosolyogva válaszolok.
-              Nekem is nagyon hiányzik a Papa, kincsem. Nekem is – suttogom, és szemem sarkából észreveszem Peyton lányomat, aki aggódva dőlt eddig az ajtókeretnek, de amint elhangzik az apja neve, látszólag már indulna is felénk, hogy elvigye az unokámat, ezzel kimentve engem az emlékéből és az érzelmek elől. Megrázom a fejemet, és nyugtatólag rámosolygok. Nem akarom, hogy így kezeljenek. El bírom viselni.  Elég erős vagyok. Eljutottam arra a szintre is, hogy nem sírom el magam, ha bármikor eszembe jut… Túlélem és élem az életemet. Liam előtt és Liam után is van élet.
  Az már egy másik kérdés, hogy milyen.
– Mit meséljek, drágám? Valami kis segítséget azért csak adhatnál! – Segítségkérően felnevetek, miközben előre-hátra hintázunk a kis fotelemben, és nem érzem, térre lenne szükségem vagy, hogy nem férnénk el. Összebújunk, és az unokám energiájából és szeretetéből táplálkozom. Az eső halkan kopog a tetőn, és békesség költözik a brisbane-i levegőbe. Lenyugszik a lelkem, főleg, amikor Peyton letelepszik mellénk a kis padra, amely a fal mellett húzódik, majd a többiek is kijönnek, mintha valaki csak kihívta volna őket.
-              Mesélsz, Nagyi? Aaaa, légyszi’, a Papa és a Te történetedet! – Többféleképpen is elhangzik ez az egy mondat, kérés, és nem is tudom, merre nézzek.
Jodelle és Matthew aggódva néznek össze, de én csak boldogan, mámorosan elmosolyodok.
-              Lehet, hogy ez… Kincsem, kérj valami mást a nagyitól, jó? – kéri a fiától Peyton kedves hangnemben, beszállva az aggódásba és úgy néz Haydenre, mintha az öt éves kisfiúnak értenie kellene, mi az, hogy tapintatosság. Pedig nem.
Hirtelenjében azon kapom magam, hogy én is mesélni akarok.
Így hát nem hagyom magam, még akkor sem, mikor Nathan a térdemre simítja nagy tenyerét, és szavak nélkül küldi felém a szavakat: „Csak óvatosan, anyu.”
Hálásan, szeretetteljesen rámosolyogva bólintok, megpaskolom a kezét, majd megkérdezem:
-              Készen álltok a keserédes történetemre, gyerekek? Nem lesz ez mindig boldog, ezt meg kell mondanom! – figyelmeztetem a körém gyűlteket. Szerencsésnek érzem magam, amiért ilyen sokan vagyunk. Mint a négy gyermekem mellettem van, az unokáim is… Nagy a család. S bár a legidősebb nincs köztünk, mégis úgy érzem, a gyerekek szeretete, ha nem is teljesen, de képes elfoglalni és magáénak tulajdonítani, jószerivel kisajátítani a megüresedett helyet a szívemben.
-              Nem baj, Nagymama! Engem érdekel a Papa és a Te életed!
-         Főleg, hogy anyu is benne van!
-              Meg apa, igen! És tudom, hogy Cole-t, Noát és Reece-t is érdekli, én tudom! – szellemül át teljesen Maicy, Matt gyönyörű, tizenhárom éves nagylánya. Mosolyogva néz az említettre, akinek dagad a mellkasa a büszkeségtől, miközben nagyobbik lánygyermekére, Maicyre tekint, kinek karjában ikeröccse, Reece fetreng. Matt gyerekei nagyon apásak, meg kell hagyni. Livnek, a feleségének alig maradnak meg a karjaiban, de nem úgy tűnik, hogy ezt bánná, mindinkább élvezi, amiért ennyire oda vannak az apjukért. Na meg azért is, mert így egy kicsivel több idő jut önmagára. – Meg természetesen Bella-Rose-nak is, csak ő nem vallja be! – nevet fel a kislány cserfesen, és arcáról határtalan boldogság sugárzik, miközben bevonja a beszélgetésbe az unokanővérét.
-              Idióta – motyogja a lány a telefonja mögül, Jodie pedig már készül is megróni a lányát a csúnya beszédért, melyet a kislány társaságában megengedett magának, amikor az folytatja. – Mesélj csak Maicynek, Mama. Őt tuti érdekli.
Igyekszem nem foglalkozni a hangnemmel, amit velem szemben használ. Megviselte a nagyapja halála, ráadásul az internet világában ragadva meglehetősen elvont személyiséggel rendelkezik a leányzó. De én hagyom, hadd élje ki magát. Én is ilyen voltam az ő korában, még ha nem is ennyire begubózva. Inkább a világhoz való álláspontja az, ami az enyémre hajazó.
Megforgatja feketén kifestett szemeit, amikor Jodie mellé sétál, s kiveszi kezeiből a készüléket, amelyre teljes mértékben rácuppant az utóbbi időben.
-              Jo, mesélhetek a lányodnak is? Kicsi korodban érzékenyen érintett, amikor benne voltál egy-két történetben! – kérem ki az engedélyét, természetesen direkt úgy fogalmazva mondandóm elejét, hogy az Bella-Rose-ra is vonatkozzon. Emiatt a lány felnéz rám az addigi durcás állapotáról, és most, hogy rejtett utalást kapott némi kínos pillanatra és emlékre az anyjáról, annak kiskoráról, máris elevenebb a pillantása. Bár biztos, hogy ha ezt valaki szóvá teszi, egyből letagadná. Érzékeny kislány, de ezt is elég erősen tagadja.
Nem tudom, kinek akar ezzel az egész „engem semmi sem érdekel, mert olyan menő vagyok” –dologgal imponálni, hiszen tudomásom szerint nincs fiú a képben, aki miatt feleslegesen tennie kéne az agyát, és valami más, annak megfelelő személyiséget kreálni.
-              Nyugodtan, Anyu. Imádom a sztoritokat, csak ha kérhetem, a pikáns részeket mellőzzük.
-              Támogatom – szólal fel Peyton, még a kezét is felemeli. Hangtalanul felnevetek kisebbik lányomon, majd Nathan is beszáll a szóváltásba. Matt vigyorogva nézi a testvéreit, és olyan érzésem támad, mintha mind nagyon fiatalok lennénk. Egy olyan harmincassal kevesebbek… hiszen olyan játékosan viselkednek egyszeriben, hogy öröm nézni. Mindig is a család volt az első, összetartottunk és nagy volt az összhang, aminek köszönhetően a bajban sem hagyjuk magára a másikat. Ugyan érezhető, hogy mindnek hiányzik az édesapja vagy a nagyapja, mégis félre tudják rakni a gyász érzését, és egy kicsit mulatni.
-              Fuj, miért, olyanok is vannak?! – kerekednek el Bella-Rose szemei, és látványosan elborzad. Fekete, térdénél szaggatott farmerbe húzott vékony lábait maga elé emeli és átkarolja, arca pedig fintorba torzul.
-              Miért Kincsem, szerinted édesanyád honnan a csudából került elő? Mert tuti nem a gólya hozta, Angyalkám! – nevetek fel vállat vonva, egyenesen Bella-Rose szemeibe nézve. Úgy beszélek, mintha Jodie Liam és az én érdemem lenne, és nem Lorelai-é.
Viszont olyan érzés is..
-              Pedig a suliban ezt tanítják – néz rám cinkosan, még kacsint is egyet ráadásként.
-              A suliban sületlenséget tanítanak – kacagok fel jókedvűen, és külön figyelek a szóhasználatomra, bár jó ideje nem kellett már megtennem lévén, szülő vagyok. Fiatalkoromban nem tettem volna meg, nem fogtam volna vissza magamat… de amint eljutottunk oda, hogy sok kisgyerek vett körül, máris más lett minden. Nem vagyok már olyan nagyszájú többé. Nem tehetem meg. Hiszen én vagyok a példa, eltanulnák tőlem – azt meg nem vagyok hajlandó magamra vállalni. Így is épp eleget hallják Nathant káromkodni hallani, aki kiköpött olyan, mint én, csak fiúban! Hiszen amikor például beveri a kislábujját az ember a szekrény sarkába, nem rendezi le annyival, hogy „jajj!”, még akkor sem, ha nagyon igyekszik, sajnos. Peyton a női énem. Nemhiába, ő a legkisebb gyermekem. Valahogy tudat alatt olyanná formáltam, amilyen én akartam lenni, és ha már egyszer kívül-belül hasonlítottunk Peyjel, gondoltam, miért ne? Ennyi szórakozása csak lehet egy anyának is. Matthew és Jodie az apjukra hasonlítanak. Idősebbik fiam tényleg teljes mértékben olyan volt, mint Liam, csupán egy generációval fiatalabb kiadásban, és egy kicsit hullámos hajjal, már az én részvétem okául. Arcra, hozzáállásra, kisugárzásra, készségekre tekintve egyaránt továbbszállt egy jókora adag Mattre, aki nem úgy tűnik, mint aki annyira bánná ezt. Hiszen jól tudja, a génjeivel bármerre elmehet. És bár nem beképzelt és öntelt, nem úgy lett nevelve, valahogy sugárzik róla a tudás. Minden téren. Kár, hogy ezt az exneje nem vette észre addig, amíg még esélye volt rá. 
Jodie-ról nemkülönben. A legnagyobb gyermek a családban, így felelősségteljesen viselkedik, esetenként egy kis huncutsággal, mégis, ha az apja mellett állt, esélyük sem lett volna letagadni a másikat. Pedig néha megpróbálták.
Aztán belekezdek a történetbe. És tudom, miközben mesélek, jó’ néhányszor el fogok érzékenyülni, de vállalom. Hiszen én is fel akarok eleveníteni mindent, hogy sose feledjem el! Remélem, eddig sem tettem. Bízom benne, így lesz. És azon kapom magam, hogy pontosan fel tudnék sorakoztatni minden neves évszámot és csókot Liam és az én történetemből… ha kellene.
És kell.
Mert én akarom.
Ugyanis szükségem van arra, hogy ezt a keserédes pillanatot a magaménak tulajdonítva valami olyat meséljek és adjak ki magamból, amivel Liam emlékéből kilépve megkönnyítem magamnak és a környezetemnek is a dolgát. Tudom, ő sem akarná, hogy szomorkodjunk, még akkor sem, ha a kezdetekben, a legelső időkben kifejezetten erre hajtott. De miután sikeresen leküzdöttük az utunkba gördülő akadályokat, s megtaláltuk az egymáshoz vezető rögös utat… onnantól már nyílt kapuk vártak minket a másikhoz. Mondjuk. Mivel igen, annyira könnyű dolgunk azért csak nem lehetett.

6 megjegyzés:

  1. BABE💕
    Ez volt az eddigi legjobb, és legszomorúbb prológus amit olvastam.
    Minden a helyén volt, az érzelmek garantáltan a tetőfokukra hágtak.💕
    Kíváncsian várom a folytatást!💕
    Szeretlek!💕💕

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Aw, bae nagyon örülök, hogy tetszett, el sem tudod hinni, mennyire! :D Különösen, hogy szörnyen izgultam a visszajelzések miatt, hogy nem lett-e túl komoly vagy ilyenek. :) Örülök, hogy így gondolod, szörnyen boldog lettem a kommentedet olvasva!
      Köszönöm, hogy írtál, drága! <3 Én is szeretlek! <3

      Törlés
  2. Szia!
    Hej, ez egyszerűen fergeteges...
    Már is magával ragadt...felkapott mint az ôceán hulláma ês lesem tesz addig mig ujjabb medret/célt/vêget nem ér...
    Olyan mint az êt csokoládé keserű, de még is mennyei....annyi -a leheto legjibb ertelemben-ellentét van benne....és az érzelmeka skálám csak úgy mozognak...huh...
    Köszönöm szépen, hogy olvashattam a prologust, már is kiváncsian várom az első részt!
    Szép hétvégét!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jajj, helló! :D Hiányoztak már a kommenteid, eskü! Imádom, amikor ilyen kacifántosan fejezed ki magad, nem tudom nem végigmosolyogni. Nagyon örülök, hogy tetszett a rész, btw! Elértem a célomat, yas ^^ És aw igen, az étcsoki... keserű, de mégis király. Talán illik majd a sztorira is ez a kifejezés, nemhiába keserédes. :"D
      Én köszönöm, hogy elolvastad, és hogy írtál is nekem! Az első fejezetet pedig majd érkezik, omg :3
      Neked is! <3

      Törlés
  3. Szia! Bevallom, nem szoktam blogokat olvasni, mert nincs túl sok időm rá, és inkább a könyveket választom. Egyik barátom említette, hogy szereti a történeteidet... Úgy voltam vele, hogy rákeresek, egye fene. Szerintem van tehetséged az íráshoz. Választékosan írsz, viszont van pár helyesírási hibád, ami kizökkent az olvasásból (legalábbis engem). :( Ha azok nem lennének, összességében remek lenne! Az érzéseket kiválóan leírtad. Ügyes vagy!

    Sam xXx

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Wow :o Imádom az írásaidat, és az, hogy kommenteltél az enyém alá, jószerivel teljesen letaglózott! Percek óta bámulom a képernyőt, mégis mit kellene írnom, ami megfelelne egy "köszönöm"-nek, de csak oda lyukadok ki, hogy OMG.
      Szörnyen boldoggá tettél azzal, hogy írtál, tényleg. Jézus. :) Igyekszem kijavítani a hibáimat, visszaolvasva én is találtam egyet-kettőt. Köszönöm, hogy felhívtad rájuk a figyelmemet. :)

      Törlés