2017. március 4.

3. // Barnabőrű, cukorkás hableány

Sziasztok :)
Későn hozom a részt, tudom, de a mai napom kicsit sűrű volt, ünnepeltük a szülinapomat baráti társasággal, holnap meg családdal, és hát igen, nem igen tudtam leülni gép elé, hogy még átolvashassam, viszont most itt vagyok :) Remélem, hogy tetszeni fog, mert ÚRISTEN, én imádtam, és imádom is!!! Úgymond büszke vagyok arra, ahogy elsült, és omg Liam olyan aranyos. :"33 Később majd rájöttök ti is, hogy nem egészen az, de hey, nem spoilerezek, úgy nem lenne poén. Anyways, köszönöm az 1700+ megtekintést és az előző részhez érkezett 1 kommentet, csodálatosak vagytok! Remélem, ez a rész is tetszeni fog, és ezt ne féljetek jelezni is felém. <3 
Jó olvasást, és szép hétvégét! <3 


// Liam P.
Október tizenkettedike, az a nap, amikor édesanyám a tudtom nélkül szervezkedett. Rendben, nem teljesen a tudtom nélkül, mivel pontosan tudtam, kivel is találkozik. Ha nagyon akartam volna, nem okozott volna akkora megerőltetést, hogy kiderítsem, merre is jártak éppenséggel. Hiszen a forrásaim és a segítség biztos, hogy megvoltak hozzá. Arról ugyan fogalmam sem volt, hogyan nézett ki ez a bizonyos Taylor, mert a Twitter fiókja, amit a megtalálása óta bújtam, csupán egy olyan profilképpel rendelkezett, melyen ennyi állt: „Taylor N.” Fehér háttér, fekete, félkövér betűk, és valami ismeretlen betűtípus. Ami különös, hiszen szinte mindegyiket ismertem a munkámból adódóan. Nos, nem volt valami informatív, az egyszer biztos.
Mint ahogyan a Facebook oldala sem. A képén háttal állt a kamerának, és kezét két oldalt kitéve, peace-jelet formálva pózolt az üres, napfényes úton, s nem tudtam, effekt-e vagy sem, mindenesetre kifejezetten jól megoldották, mert a fények pont a kamerával szemből érkeztek, és így egy kifejezetten jól sikerült képet lőttek.
Nemhiába kapott annyi lájkot, amennyit.
Az Instagramja sem volt különb, hiszen ugyanazt a képet állította be, mint amit a Twitterén használt. A nevét. Annyi hasonlóság volt a két profiljában, hogy rengeteg, rengeteg követője és kedvelője volt. Már csak azt nem tudtam, mégis honnan.
Elgondolkodtam egy pillanatra: Szégyellte az arcát, s ezért nem vállalta fel sehol sem? Nem úgy vettem észre, mint aki annyira hiányában lett volna a magabiztosságnak, már a kiírásai alapján, s ezzel kapcsolatban sem tudtam egyelőre döntést hozni. Mármint, hogy ez tetszett-e, vagy nem.
Aztán jött a következő gondolat.
Vajon milyen lehetett ez a lány elölről? Nem jöttem rá, mégis miért érdekelt, mivel akkor még nem tudtam, néhány órán belül alkalmam adódott találkozni vele. Személyesen.
Életnagyságban.
Fagyival a kezében, s a kacagó anyámmal az oldalán.

Amikor beléptek az ajtón, a házban uralkodó homály miatt csak a késő este okozta sötétséget lehetett kivenni, és az utcai fények miatt beszűrődő halovány fénycsóvát, mely jobban megnézve, egybeolvadt az alakjukkal. Halkan nevetgéltek, susogtak. Anyám alig hallhatóan megjegyezte, biztos benne, hogy a gépemnél találnak ránk, de a lány ezt válasz nélkül hagyta.
Lassan felemelkedtem a kanapéról, ahol addig ültem, és a háttámlára tettem a telefonomat, miután lezártam. Már 2012-nél jártam, de még mindig nem értem az oldal végére, viszont valószínűleg akkor sem sikerült volna, ha éjt nappallá téve azt mustrálom. És igen. Azóta, mióta rátaláltam, nem is tudtam letenni a készülékemet, pedig ez abszolút nem volt jellemző rám. A munkámon kívül nem bámultam hosszan egy képernyőt sem.
Teljesen haszontalannak véltem. Viszont azon belül: nos, egyáltalán nem.
-            Liam, konyha vagy nappali?
-            Egyik sem – szóltam vissza normális hangsúllyal, és az előszobába sétáltam. Halványan kivehető volt, ahogyan Grace kis kezeivel intett nekem, de nem voltam biztos a dologban, ezért nem viszonoztam. Az ismeretlen lánytól nem észleltem semmiféle köszönést, pedig számítottam rá.
Hiszen a házamban tartózkodott úgy, hogy meg sem hívtam.
-            Mit csináltál, amíg elvoltam? – kérdezősködött tovább, miközben a szemem kezdett hozzászokni a fényviszonyokhoz. Hiszen lámpát továbbra sem kapcsoltak, de én sem erőltettem meg magam túlzottan. Miközben egyetlen koppintás lett volna; mivel érintős kapcsolók voltak felszerelve a ház minden területén.
-            Vártam, hogy hazagyere – léptem előre, és kezeimet összefontam mellkasom előtt. Szemöldökömet összevonva követtem figyelemmel az ismeretlen lány mozdulatait, aki anyám segítségével levette magáról a kabátját, majd a fogasra akasztotta, rá az én szövetkabátomra. Sok másik van ott, miért pont arra? – háborodtam fel magamban, de nem tettem szóvá. Kibújt a bakancsából is, s lábával odébb lökdösve tette a fal mellé, rendezetlenül. Halkan felmordultam. Csakhogy aztán mégsem azt mondtam, amit akartam, hanem amit a férfiegóm megkövetelt. – Valójában ez nem igaz. Csomó dolgom volt, úgyhogy intézkedtem.
Hangom meg sem rezdült, miközben kiejtettem a számon ezt a kisebb füllentést. Ami igazából nem is volt az. Mivel tényleg csomó dolgom volt. Olvasnom kellett, és meggyőződnöm arról, a lány, akivel az anyám valamiféle üzletet akar kötni, nem pszichopata vagy szociopata. Ha így lett volna, abban a pillanatban kidobtam volna az ajtón, ahogy betette azokat a vékony, izmos lábait, amikről azonnal levettem, valaha biztosan táncolt.
A következő két perc csendben telt el, de nem tudtam eldönteni, ez kínos vagy nem. Inkább hallgatag, mert azzal én is megelégedtem.
Testtartásom nem igen változott az eltelt idő alatt, hiszen gondolataim is máshol forogtak. Tekintetem minduntalan Taylor alakját követte, aki hol a falat nézte – miközben nem sok mindent láthatott a hófehér, érintetlen festéktől eltekintve –, hol felemelte a kezét, és a fagylaltos kanalat a szájába véve beleevett a parféjába.
Nem voltam képes rájönni, miért nem mozdultam, s mi okból nem kapcsoltam lámpát, ha már egyszer teendő nélkül maradtam. Egyszerűen kíváncsi voltam, és átkoztam a ház fekvését, a szememet és minden olyan tényezőt, ami miatt nem nyerhettem sötétben való látást, vagy valami ehhez hasonló képességet. Nagyon szerettem volna látni Taylor arcát, testét, bármijét, mégsem tettem semmit az ügy érdekében.
Csak álltam egy helyben, mint egy nyamvadt fadarab, és bámultam, mint Bálám szamara.
Finom érintés a karomon, és egy elsuhant test a jobbomon. Majd egy halk koppintás, s a szoba fénybe burkolódzott.
Én pedig ezzel egy időben rálátást nyertem a lányra.
Nyomasztóan hülyén éreztem magam, de csak pislogtam, mert nem akartam elhinni, amit látok. Nem találtam rá a megfelelő kifejezést, pedig kapásból tudtam volna néhány dolgot ajánlani, amivel ki lehetne deríteni.
És persze ahogy ezt végiggondoltam, már úgy éreztem, hogy egy zuhany is rám férne, de hogy miért, azt jobb, ha nem is mondom. Az pedig a másik, hogy a következő pillanatban arra lettem figyelmes, hogy alaposan végignézett rajtam, az arcomtól a cipőm orráig. Meg sem tudtam nyikkanni.
Barna hajára gondoltam, és az ugyancsak engem fürkésző, őzbarna szempárra. Hatalmas, kerek szemei voltak, olyanok, amikben az ember szempillantás alatt elveszik. A haja nagyon is puhának, bársonyosnak tűnt, ajka dúsnak, húsosnak, s meggyvörös színe elérte, hogy hirtelen másra se tudjak gondolni. Orrnyergén és arcán pici szeplők, az orcája csodálatosan szép. Karamellszín bőre miatt olyan volt, akár egy hableány. Egy barnabőrű, cukorkás hableány, amire csak akkor jöttem rá, amikor lassú mozdulatokkal megindult felém, és elsétálva mellettem, rám köszönt. Felkarja az enyémhez ért, s így megérezhettem a farmeranyagon keresztüláradó hőt, ami belőle áradt.
Lenyűgöző.
Én is le voltam nyűgözve.
Lehelete epres cukorka-féle volt, de nem lepődtem meg, mert láthatóan gyümölcs fagylaltot evett. Mindenféle óvatoskodás és ijedtség, visszahúzódás nélkül intett, majd követte anyámat a nappaliba.
Stílusa hagyott kivetnivalót maga után, arckifejezése pedig furcsa volt, de nem tudtam másra gondolni, mint arra a kanálra.
Aztán szemöldökömet összevonva, fejemet lehajtva elgondolkodtam a reakciómon. Nem tudtam hova tenni azt, hogy ennyire megbámultam. Mint ahogyan azt sem, hogy miért csak arra a kanálra tudtam koncentrálni, amellett, hogy mennyire hallani akartam a hangját úgy, hogy nem csak annyit mondott: Üdv.
Ez volt életem legszebb „üdv”-je, azt hiszem, pedig egyetlen munkanap leforgása alatt a vállalatnál több százan is rám köszöntek.
És elképesztően jó illata volt! Úgyhogy erre koncentrálva rávettem magam, hogy egy száznyolcvan fokos fordulatot véve, a nappalim felé induljak. Vagy újra érezni akartam a barackillatot, ami a lányból áradt, vagy nem akartam udvariatlan lenni. Sosem tudjuk meg.
Éppen akkor léptem be a helyiségbe, amikor Taylor a kanapéhoz ért, és helyet foglalt. Vékony, fekete farmerbe bújtatott lábait keresztbe fonta, s egyiket átkulcsolta a másik alatt. Tekintetem pár másodpercre megakadt a vádliján, combjain, majd egy hatalmas, és minden bizonnyal hangos nyelés után erőt vettem magamon, és tekintetemet végigszántva testén, a szemeibe néztem. Amiket ismételten rajtam tartott. És pillantásából ítélve nagyon is feltűnt neki, hogy az imént épp végigmértem. Ismét. Mint ahogyan az is, hogy azt követően nem vörösödtem el, hanem csak felvontam az egyik szemöldököm, és a vele szemben lévő fotelembe telepedtem.
Hiszen én nem tettem semmi különöset, csupán azt, amit néhány perccel azelőtt ő is megtett. Még csak végig sem mértem, voltaképpen! Mindössze annyi történt, hogy felmértem a lányt, aki előttem ült, és úgy pislogott rám, miközben ismét a fagylaltjába kanalazott, mint aki valami eget rengető dologra készülne, mégsem tanúsított semmiféle aggodalmat vagy felkészültséget.
Spontán cselekedett, de látszott rajta a tudás. Az értelem.
És ez volt a legszexibb dolog, amit valaha is láttam. Amellett, ahogy kifésülte arcából a dús hajtincseit, majd belemosolygott a fagylaltos kelyhébe.
Elmém még mindig nem volt képes továbblépni a kanál-témán. Nem mondhattam azt, hogy elmosom, csak adja oda, mert műanyag volt, és ráadásul még borzasztóan ronda kék színű is! Nyilvánvalóan semmi szükségem nem volt rá, legalábbis az ő tudása szerint.
Miközben anyám is elfoglalta a helyét közvetlen mellettem, és észrevettem, ahogy Taylor, ölébe ejtett kezekkel fogva a papírkelyhet, a szobában nézelődött. A plazmatévéről a tükörszekrényre vezette a pillantását, onnan pedig a könyves szekrényre, az asztalomra, amit két példányban rendeltem meg anno, hogy a nappaliban is tudjak dolgozni, ha úgy adódna. Hiszen a konyhapulton lehetetlen, mert begörbült tőle a hátam, a kanapé pedig, bár hatalmas volt és kényelmes, a munkához nem igen használható.
A helyiség összes pontján legeltette egy kicsit a szemét, azt a két bámulatos, őzbarna szempárt. Tulajdonképpen még örültem is a ténynek, miszerint sikerült lenyűgöznöm, noha nem ez volt a cél, hiszen a ház a saját kényelmemre volt fenntartva, és úgy berendezve, ahogy azt én szerettem volna. Nem egy második személy kedve szerint.
Vagyis igen, harmadik, ugye.
Mégse tudott örömöt okozni a dolog, tekintve, ahogy húzogatta az orrát, és ráncolta a szemöldökét. Csak ekkor fedeztem fel az orrpiercingjét, ami legyünk őszinték, elsőre merész húzásnak tűnt. Egyből utána viszont rájöttem, ebben a lányban egyetlen olyan pont sincsen, ami nem lenne vonzó.
Aztán anyám megtörte a más kissé kínos, várakozó csendet.
-            Liam, nem akarsz belecsapni a lecsóba? – Mintegy hanghatás, egyszeriben a combjára csapott. Bólintottam, és feljebb csúsztam a párnákon. Minden vágyam az lett hirtelen, hogy túl legyünk ezen a beszélgetésen, mert némileg felhúzott, ahogy végigmérte a teret. Pontosabban: Amilyen tekintettel utána visszanézett rám.
-            Persze. – Megköszörültem a torkomat, egészen halkan, hogy ne legyen olyan feltűnő, amíg valamelyest összeszedem a gondolataimat. Kiváló technika, előadások és munka lefolyása alatt is használható. – Nos. Kezdhetjük, Miss…
-            Huszonnégy éves vagyok, hadd ne legyek még Miss! – kérte, s kicsit kacagott is mellé. A hangra azonnal elolvadtam, és apró félmosolyra húzódott az ajkam, de amikor megéreztem magamon anyám élénk, önfeledt  és túl sokat a helyzetbe látó tekintetét, egyből rendeztem a vonásaimat. – Majd olyan húsz év múlva, viszont akkor már, ha jól sejtem, Mrs leszek.
-            Tehát akkor tegeződjünk.
Nem voltam biztos, hogy ez kérdés, vagy inkább kijelentés volt. Hiszen mindkettőnek elment.
-            Ha kérhetem… Igen, az úgy kézenfekvőbb lenne. – Válasz helyett csupán bólintottam egyet, aztán beszívva alsó ajkamat, feltettem első kérdésemet, ahol mindenképpen kezdeni akartam.
-            És hogy hívnál engem, Taylor? Mister Payne vagy Liam? Csak hogy tiszta legyen a beszélgetés.
Láthatóan összerezzent, ahogy kiejtetem a nevét. A nevét, amit egyébként egészen mámoros volt kimondani, és megformálni, s nem csak azért, mert ritkaszámba ment – akkori tudásom szerint.
-            A második. Mister Payne… hm, számomra távoli. Valójában nem igen szeretek magázódni – ismerte el. Felvontam a szemöldökömet.
-            Tehát anyámat is tegezed?
Nem kerteltem. Csak egyszerűen megkérdeztem azt, ami hirtelen az eszembe jutott, úgy, hogy közben mélyen a szemeibe néztem.
-            Hogy az ördögbe ne tenném? – kérdezett vissza, pici éllel a hangjában, majd az említettre pillantott. − Gyerekkorom szerves része.
Miközben a hallottakat emésztettem, én is a mindkettőnk által szeretett nőre néztem. Aztán megláttam azt a boldog, sugárzó arcát, amit az utóbbi időben nem volt túl sok alkalmam kiélvezni.
Összevont szemöldökkel fordítottam el az arcomat, és a combomra könyökölve előre dőltem. Néhány pillanatnyi csönd telepedett a helyiségre, közénk, de ez nem volt súlyos. Érezhető volt, és a szemem sarkából láttam is, ahogy a két nő egymásra koncentrált, és újra egymásra talált. Anyám meséiből értesült voltam annyira, hogy tudjam: ők anno nagyon, nagyon közel álltak egymáshoz, de amikor a nővérem, Chloe teherbe esett, döntést kellett hoznia.
Innen tudtam, hogy nem apámtól örököltem azt a képességemet, hogy a legnehezebb időkben is érett határozatot vagyok képes hozni. Az apám egyébként sem a jó döntéseiről volt híres – tettem hozzá gondolatban savanyú ábrázattal. Mint, aki citromba harapott.
Talán ez lehetett anyám következő kérdésének a kiváltó oka.
-            Minden rendben van, kisfiam?
Bólintottam. Felemeltem a fejemet, s egyenesen Taylor kutató tekintetébe ütköztem.
Ezúttal nem fordultam el.
-            Nos, rendben van. Most, hogy letudtuk ezt a páratlanul fontos részt, talán tényleg elkezdhetnénk végre.
-            Támogatom – szólt hozzá Taylor élénken. Az üzleti megbeszéléseken megszoktam már a véleménykifejtést, hiszen ez teljesen elvárt és normális, mégis váratlanul ért, ahogy a lány megszólalt. Bátran, és félelmet nem ismerően. Egy kicsit talán feleselve, és mintha unva is. De nagyra méltányoltam a hangját uraló keménységet.
-            Mit szokott... akarom mondani, mit szoktál reggelente először megtenni?
-            Legyek nagyon őszinte? – kezdte. Bólintottam, hiszen ez lenne a lényeg! – Kiszedem a csipát a szememből.
-            Hm, oké – nevettem fel. Aztán hatalmasra nyílt szemekkel néztem az anyámra, mint aki nem akarja elhinni, hogy egy ilyen komoly helyzetben pont én, a nagymenő üzletember felröhögött egy ilyen rossz poénon. Ráadásul Krisztusom, milyen jó érzés volt ilyen rengeteg idő elteltével nevetni!
Már ha egyáltalán ez annak számított.



// Taylor N.
Rengeteg kérdést kaptam, s a legtöbbet próbáltam a magam módján megválaszolni. Viszont ennek okát nem igazán értettem, lévén, eléggé ambiciózus alkat voltam. Egy interjúnál meg méginkább! Viszont ki tudja, miért, de elég volt ránéznem Liamre, és agyérgörcsöt kaptam attól, ahogy ő visszanézett rám.
Pedig az embernek lételeme a bámulás! Az orrommal maximum a tökéletes menta és férfiparfüm illatát voltam képes megérezni, keverve némi nikotinnal, de ezt egyensúlyozta azzal, hogy folyamatosan csattogtatta azt a vacak rágóját. A szemem ugye kilőve, a fülem pedig nem másra szolgált, mint hogy meghalljam gyors, de tényleg gyors, akcentusos beszédét, azon a mély, gyengéd hangon, amitől csak méginkább bámulni volt kedvem. A számmal pedig nem lennék képes feltérképezni! Ám amint ez a gondolat megszületett a fejemben, elborzadtam.
Egyszer Kaci azt mondta, ő nem perverz, mindössze szexi a képzelőereje. Nagyon megtetszett ez a mondás, így hát én is előszeretettel alkalmaztam. Viszont ebben az esetben… Inkább könyörögtem volna agymosásért vagy szappanos vízzel való szájtisztításért, már csak azért is, hogy egyáltalán hagytam kibontakozni és elterjedni ezt a gondolatot a fejemben.
Ugh…
Összegörnyedtem, és az arcom is grimaszba torzult – miközben semmi bajom nem volt a piszkos gondolatokkal, félreértés ne essék! Cseppet sem voltam prűd, nagyon is jól el tudtam szórakozni a témán, tulajdonképpen majdnem mindenben benne is voltam... és erre most belekerültem egy olyan szituációba, ahonnan tudtam, egyhamar nem szabadulok.
A legutolsó kérdés feltétele után némileg fellélegeztem. Örültem, mert mentálisan igencsak fárasztónak bizonyult, hiszen érzékeltem a mondatok mögötti rejtett utalást, kérdést. Hiszen duh, pszichológus lennék, vagy mi! Ez a dolgom.
Viszont úgy tűnt, erről a férfi nem tudott. És valamiért a kérdései közé sem került a magánéletem ilyen módon történő kielemzése. Én bezzeg egyből kielemeztem őt, de ahogy láttam, nem én voltam az egyetlen.
Majd két fejjel magasabb volt nálam, széles váll, keskeny csípő társult barna hajához, amelyhez ugyanolyan barna, bozontos szemöldök dukált. Széles arccsont és érzéki, kifejező ajkak tartoztak még az egyébként is tökéletes külsőhöz. Azokról a mogyoróbarna szemekről már nem is beszélve, húha...
De ennél tovább nem engedtem a képzeletemnek. Nem feltétlenül bántam ezt, hiszen ott volt számomra Ray, a barátom, akihez tartoztam. Még úgy is, ha eleve elítéltem azt a fajta beskatulyázást, miszerint én az „övé voltam”.
-            Khm, rendben – vonta magára a figyelmemet a férfi. – Én értékelem, hogy megpróbáltad, de én úgy gondolom, hogy…
-            Tökéletes vagy a posztra, drágám! – robbant ki a konyhából Grace, és ünnepélyesen összecsapta a tenyerét. Liamnek kissé leesett az álla, már amiért az anyja ilyen módon megzavarta, és megváltoztatta az akaratát, nekem meg nem tudott máson forogni az agyam, mint ezen: Három bitanghosszú óra elteltével képes lett volna csak úgy kidobni és elutasítani?! – Üdv köztünk, és élvezd legalább annyira, amennyire én tettem!

1 megjegyzés:

  1. Uuuu😍
    Liam valóban édes volt ebben a részben IS.💖
    Imádom, hogy Liam fokozatosan beleszeret Taylor-ba😍😍
    Olyan kis édes.😍
    És Taylor sem tagadhatná le, hogy azért szívesen az ágyában tudná Liam-et...😉
    Bár, ki nem?
    Liam Payne-ről beszélünk, az Istenért!👌
    Meg van a kedvenc mondatom Taylor-tól😂
    "Kiszedem a csipát a szememből"😂😂
    Na jó...😂😂
    A részt pedig Imádoom!😍💞
    Nagyon sieess!💞
    Szeretlek!💞

    VálaszTörlés