2017. március 11.

4. // Egy próbanapba még senki sem halt bele

halleeloo :)
végre megint szombat, ami egyet jelent Taylorékkal. Szerintem ismét egy jó résszel nézünk szembe, legalábbis nekem ismételten eléggé tetszik így, visszaolvasva. Köszönöm az előző részhez érkező egy kommentet, és a tizenhárom feliratkozót. Nézzetek be a másik oldalamra, ha gondoljátok, oda tegnap került ki a friss rész: LINK, és csatlakozzatok a FB csoporthoz is, hogy időben értesülhessetek minden kis vacak dologról. :)
Jó olvasást, babes! <3

// Taylor N.
Miután Grace a kezébe vette az irányítást, se Liam, se én nem tudtam megszólalni. Pedig ez nem volt igazán jellemző rám, s ahogy az eltelt idő alatt észrevettem, Liamre sem.
Ha olyan temperamentumom lenne, itt lett volna az idő az ijedtségre. Hála a jó égnek, amiért nem voltam anyámasszony katonája! A sok egyéb mellett, ezt is Grace-től tanultam, még jó régen.
-            Na és, hogy tervezitek? – kérdezte a nő, miután mindkettőnk kezébe egy-egy bögrét nyomott. Kíváncsian pislantottam bele, mégis mit kaptam, és megörülve vettem tudomásul: teát. Fülig érő vigyorral fordultam Grace felé, és hatalmas hálát éreztem, mert emlékezett rá, nem preferálom a kávét, ha csak nem 3:1-es, mert az még egészen elviselhető. Na de a lefőzött… Nem is voltam képes megérteni, Liam miért kortyolgathatta olyan jóízűen, mintha az anyja forró csokiját itta volna… vagy az én zöldteámat! Hiszen megkóstolva, valami mennyei volt!
-            Mit is?
Nem tudtam figyelmen kívül hagyni Liam ábrázatát. Arcán átsuhant valami megfejthetetlen, és homloka ráncba szaladt, ahogy megértette, az anyja mire gondolt.
Nekem bezzeg egyből leesett, de nem én terveztem megválaszolni. Több eszem volt annál, mint hogy előírjam a halálomat!
-            Ezt az egészet. Taylor nevelőnőségét. Beköltözöl? Vagy otthonról jársz be? Oh, jut eszembe! Milyen környéken élsz, és kivel? Feltételezem a pároddal… – És a továbbiakban be sem állt a szája, egészen addig, míg egy kicsit besokalltam, és közbeszóltam.
De egyébként is. A második elhangzott kérdése óta nem is igazán figyeltem a mondandójára. Nos, az egészen megragadott.
-            Elnézést, de már miért költöznék ide? Van saját lakásom, ahol a barátnőmmel és néha a barátaimmal élek. Nem igazán értem…
-            Azért költözöl ide, mert az lenne a munkád, hogy a lányommal legyél, amikor én nem tudok.
Grace halkan megköszörülte a torkát, mert valószínűleg ő is érezte az élt a fia hangjában, és ő is észrevehette azt a lekezelő hangsúlyt, azzal a lenéző testtartással. Nem értettem. Nemrég még végigmért, és fel is nevetett az egyik legrosszabb viccemen, amit valaha is elsütöttem. Azt hiszem, ezt nevezik úgy: őrültség. 
Talán bipoláris.
-            De miért nem lenne elég például heti háromszor idejönnöm, vagy amikor nincs felügyelet? Szerintem bőségesen elég lenne – értetlenkedtem, és előredőlve vártam a választ, miközben a szám szélét rágcsáltam, és a langyos, átmelegedett bögrén nyugtatva a kezemet próbáltam tiszta aggyal választ találni erre a hülyeségre. Nonszensz! – Vagy itt egy fogósabb kérdés. Mi lenne egyáltalán a munkám?
-            Azt hittem, ezt már tisztáztuk, sőt, úgy gondoltam, felkészülten jöttél ide. – Úgy ingatta a fejét, mintha joga lett volna ítélkezni felettem, s emiatt elöntötte az agyamat a szar.
-            Erm, elnézést, azt is csak ma tudtam meg, hogy egyáltalán miért találkoztunk az édesanyáddal! Nem hiszem, hogy ez a hangsúly annyira jogos lenne felém.
Látszott Liamen, már éppen replikázna, de aztán tárgyilagosan válaszolt, s észrevettem, ehhez minden erőfeszítésére szüksége volt. Ez pedig csak egy önelégült mosolyt eredményezett a részemről. Kezdtem sejteni, nekünk nem lesz olyan felhőtlen a kapcsolatunk, mint ahogyan azt a kezdetekben elképzeltem, még alig néhány órája. Bár, jobban belegondolva: Reménykedtem egyáltalán bármi jóban is? Naná.
-            Házvezetőnő, mint anno anyám, és… − kereste a megfelelő szavakat, majd amikor megtalálta, győzedelmesen, kényelmességet sugározva hátradőlt, és a szörnyű kávéjába kortyolt. − dada.
-            A nevelőnővel – nyomtam meg a kifejezést, hogy értse, én inkább ezt használnám – még nincsen semmi bajom. Grace-ért teszem, na de, hogy házvezetőnő?!
-            Nő vagy, csak nem lehet gond rendben tartani és vezetni egy háztartást.
-            De. Akkor, ha az nem az enyém! – Az egyik pillanatban még fel akartam állni, és széttárt karokkal kiállni a saját véleményem mellett, mint általában, de a következőben Grace aprón megrázta a fejét, ezzel jelezve, ne most mutatkozzam be neki, miszerint „Hello, itt Taylor Jeanine Newstear, az ügyeletes hisztérika. Miben lehetek a szolgálatára? Oh, hogy neveljem a lányát, veszítsem el az eddigi életem kis darabkáit, és aztán vesszek el az időben? Örömmel! Mhm-hmm, visz’hall!” Na, ez az, ami sosem fordulhat elő – gondoltam halálbiztosan.
Amellett, hogy én valaha az életben húst juttassak a szervezetembe.
-            Hát, ha úgy nézzük, akkor a tied is, hiszen kénytelen leszel itt élni, jóban lenni Jodelle-lel és felém is olyan hozzáállást tanúsítani, amilyet illik.
-            Nyilván nem ismersz engem, Liam. Nem tudod, milyen vagyok, hiszen honnan is tehetnéd? Csupán az alapján próbálsz elhelyezni valahol a képzeletbeli könyvespolcodon, amit itt most produkálok. Igen, kitartok a véleményem mellett. Igen, még mindig itt vagyok, mert segíteni akarok. A véleményemet nem tartom magamban, ha felötlik bennem valami, hát megkérdezem, és igen. A remek, szeretetteljes fogadtatástól függetlenül is úgy gondolom, a karrieremet feladni kicsit rizikós egy dadus szerepért. – S lerakva a bögrét az üvegasztalra, mely a hatalmas, fekete kanapé előtt helyezkedett el, felálltam, és megkérdeztem. – Most pedig. Rágyújthatok? Ég a tüdőm…
-            A házban nem. Beindul a riasztó, de hátul van egy erre kijelölt hely, drágám. Kimegyek veled, rendben?
Egy bólintással, meg egy némiképp erőltetett félmosollyal válaszoltam csupán Grace-nek, majd úgy, ahogy voltam, zokniban, követtem a hölgyet az említett helyiség felé. Eltolva a hatalmas üvegajtót, máris a hátsó kertben tudhattuk magunkat, és egy pillanatra majdnem leesett a vállam, utána azonban megembereltem magam.
A lábtörlőn megállva eszembe jutott, a tüdőm megrontásához szükséges tárgyak a táskámban voltak, ami bizony az előszobában lett lerakva, amikor még megérkeztünk, ezért hát egy pillanatot kérve Grace-től elszaladtam értük. Nos, Liam már nem ült ott, ahol hagytuk, viszont az fejem túlságosan füstölgött még, ezért hát nem is tulajdonítottam a dolognak több jelentőséget, mint amennyit megérdemelt. Maradjunk annyiban: Sosem bírtam elviselni a fölényes embereket, főleg nem akkor, ha olyanok voltak, mint Liam.
Már-már szinte pofátlanul dögösek.
-            Jól vagy, Tay? – érkezett a kedves hangvételű kérdés mellőlem, mire Grace irányába fordítottam a fejemet, miközben a vállamon lógó táskából kivettem a dobozt, s egy szálat kikapva a számba helyeztem a hőn’ szeretett pálcikát, majd az öngyújtót is elővéve, meggyújtottam. Egy nagy szívás után remegve, direkt jó lassan fújtam ki a szürke füstöt, s csak aztán válaszoltam.
Borzasztóan szükségem volt már erre a szálra, talán ennek hiányában is kaphattam fel a vizet az imént.
-            Persze, miért is ne lennék? – kérdeztem vissza, és kisöpörtem a hajamat a szememből.
-            Nem vagyok hülye, drágám – kacagott fel, és a hangra szinte már muszáj volt elmosolyodnom. Tényleg nagyon hiányzott ez a nő! – ismertem be. Sokadjára. – Tudod, vagy nyolcvanszor közbe akartam lépni, de aztán mégsem tettem, mert… mert meg kell ismernetek egymást! – érvelt teljes beleéléssel.
Megvontam a vállam.
-            De miért kell pökhendinek lenni?!
-            Akármilyen pökhendi is, a fiam. Sajnos az apja temperamentumát örökölte, akármit is állít, ez így van – sóhajtott, majd az éppen akkor a számhoz emelt cigaretta szálra meredt. – Egyébként, miért rontod te is a kis szervezetedet ezzel a… rontással?
-            Mert szeretem – nevettem fel halkan, amolyan „hát, ez van” stílusban. – Tisztában vagyok vele, milyen rossz, és hogy sosem kellett volna elkezdenem, de nincs mit tenni.
-            De van – vágta rá, és a hatalmas kert felé fordult, én pedig felé. Érdekelt, mi lesz a válasza. – Nagyon egyszerű. Nem gyújtasz rá.
Felnevettem.
Mhm, ezt a logikát már nagyon hiányoltam!
-            A beszélgetésünk elejéből úgy veszem ki, Liam is rabja ennek a rontásnak – mosolyogtam rá, egy kicsit talán (túl) ördögies stílusban.
-            Igen-igen, néhanapján. De nem támogatom – ingatta a fejét. Bólintottam. Ez érthető. – Csak én vagyok az, aki megmondhatja neki, mi a helyes…
-            Felnőtt férfi. Nem tudná megítélni ezt egymaga? – értetlenkedtem. Az alapokra már szert tettem a parkban való beszélgetésünk során, ekkor mégsem találtam semmilyen indokot arra a tényre, hogy egy harminchat éves, érett, intelligens és tanult férfi mi a fenéért függött ennyire az anyjától.
-            Nem függ tőlem, Taylor, egyszerűen csak én vagyok az egyetlen, aki segíteni tud neki. Lorelai másfél éve itthagyta őt és Jodie-t a főnökével, és azóta a fiam, nos…
-            Megkeseredett lett? – segítettem ki epésen. Grace felnevetett, de nem úgy tűnt, mint aki rossz néven vette volna a kisebb beszólásomat. Viszont a társalgásunk ezen a ponton elhalt, és én is a végét jártam már a cigimnek, úgyhogy nem próbálkoztam az újraindítással, csak egyszerűen csöndben maradtam.
Az égbolt már sötétségbe burkolódzott, és halovány szellő fújdogált. Liam háza, vagyis ne szórakozzunk, rezidenciája egy kicsit eldugottabb helyén feküdt Sacramentonak, a szélén, egy nyugodtabb területen, mégis szinte egy fél kerülettel felért. Én is hatalmas házban nevelkedtem, és minden olyannal, ami hozzátartozott, most mégis meglepődtem, milyen fényűző volt ez a hely. Viszont találtam egy szembetűnő különbséget. Anno, a gyerekkoromban nekem voltak játékaim, vagy minimum kényelmes otthonom.
Itt mégsem láttam egyetlen gyerekjátékot, festményt, rajzot, vagy egy tönkretett, telefirkált falrészt, amit utána újra le kellett festeni.
Hatalmas precizitással elhelyezett bútorokat véltem csupán felfedezni, nuku növénnyel, vagy bármi kedves emlékkel, fotóval. Jó, oké. Egy darab igenis volt, nem hazudhatok. Egy családi fotó helyet kapott a hatalmas tévé fölött, amin a családfő, Grace és a kislány szerepeltek. Liam volt neje nem, szóval nagy valószínűséggel nem lehetett túl régi. Viszont ahogy láttam, a kép egy rossz pillanatban lett ellőve, és nem az első próbálkozás volt. Az egyetemi szakomnak hála a legkisebb dolgokat is észre tudtam venni – talán ennek köszönhető, hogy kiszúrtam ezeket a dogokat is:
Liam fáradt volt, és feltehetőleg elege is lehetett már a fotózásból, amiben biztos vagyok benne, profi fényképész segédkezett. Talán dolga lehetett, ezt már csak tanulságként tehettem hozzá. Nyugodt szeme volt, gondoltam. Sötét és nyugodt. Sokat látott szempár, csak éppen a tulajdonosa megtanult együtt élni a látottakkal. És az az ember, aki miatt ilyen szomorúság tartózkodott a szemeiben, vagy mindent megért, vagy egy ócska petákot sem.
Grace őszinte mosollyal, sugárzóan nézett a kamerába, miközben a fia mellett állt, a karjába kulcsolva jobb kezét. Az a lojalitás, igazi tiszta szeretet és támogatás, ami őket jellemezte, vagyis inkább a hölgyet, szinte már megdöbbentő volt.
És a kislány, Jodie pedig… nos, az ő arckifejezése megfejthetetlen volt. A vele tartózkodó két felnőtt totális ellentétként szerepeltek, a boldog és a megfásult, viszont ez a négy éves kislány őszinte szeretettel, rajongással mosolygott fel az apjára, és kapaszkodott annak lelógva tartott kezébe, egészen pontosan a mutatóujjába, miközben csillogó szemekkel bámulta az édesapját.
És ez egyszerűen lenyűgözött. Még sosem láttam ennyi szeretetet, főleg nem egy ilyen kis testben.
Plusz még sosem láttam ekkora érdektelenséget egy apa tekintetében, mint Liamében. Ismerős volt.
Ez pedig határozottan elszomorított. Talán a sajt életemre visszanézve… a családi hátteremre, a gyerekkoromra, a kapcsolatomra a szüleimmel… Mindegy, milyen okból kifolyólag, de meghoztam egy döntést.
-            Tudod, Taylor… Nem rossz ember a fiam. Ő minden, csak nem rossz. Egyszerűen csak… Rosszul kezeli a fájdalmat.
-            Túl sok volt ebben a mondatban a „rossz” – dünnyögtem lehangoltan, és beletörődve a sorsomba, miközben egy utolsót szívtam a „rontásból”. Aztán megráztam a fejemet, miközben egy kihelyezett fém állványon eloltottam a már elszívott cigaretta csikket, és miután bekaptam egy mentolos rágót, normálisan is válaszoltam. – Viszont, szerintem tudnék kezdeni valamit a hozzáállásával.
-            Persze hogy tudnál, drágám. Ez a munkád.
-            Csak lesz. Bár nem tudom, mégis hogy az ördögbe fogom tudni egyszerre végezni a kettőt.
-            Megoldod, nem féltelek – nevetett fel halkan, és szorosan mellém sétálva, megfogta az alkaromat, és az ölelésébe húzott. – Megoldottál te anno is mindent, szívem, bármekkora is volt a baj, vagy a szívfájdalom. Tényleg nincs okom a félelemre, mint ahogy senkinek sem. A te esetedben – tette még hozzá, így, utólag.

Tizenöt perccel később, amikor visszamentünk a nappaliba, Liam már ott volt, s feltehetőleg minket várt. Az első pillantást mégsem rá vetettem, hanem a tévé fölötti fényképre. Mindenképpen meg akartam bizonyosodni a döntésem helyességéről. Mivel abszolút nem volt egy könnyű döntéshozatal.
-            Sajnálom, amiért úgy felkaptam a vizet nemrég – kezdtem, amit Liam csak egy bólintással nyugtázott. Emiatt kedvem lett volna hozzávágni egy díszpárnát, de túl érintetlennek tűntek a kanapén elhelyezve, nem lett volna szívem hozzájuk nyúlni, és ezzel megtörni ezt a tökéletlen életképet. – Meg tudunk egyezni valahogy?
Hangom olyan fojtott és gyengéd volt, ahogy az csak tőlem telt, viszont ezt hosszú távon megtartani igencsak nehéznek ígérkezett. Főleg, hogy aztán Liam elém, vagyis elénk sétálva így szólt:
-            Nem rajtam múlik, de természetesen igen. – Kérdem én, miért kell ennyire gyerekesnek lenni? Idősebb, tapasztaltabb, mégsem okosabb. – Mit szólsz egy próbanaphoz? Anya? Az neked is megfelelne, ugye? – Hangjában tisztán kivehető volt a kihívás, és a gyermeki él, amint az édesanyjával csipkelődött. Tudta, így is - úgy is bele fog szólni a dologba, úgyhogy jobbnak látta, ha megkönnyíti a saját helyzetét. Nos, az enyémet nem, de ez egy másik kérdés.
-            Egy próbanapba még senki sem halt bele, szerény tudomásom szerint – válaszoltam kimérten, aztán, amikor megláttam Liam féloldalas, talán némileg elégedett mimikáját, az én ajkam is önkénytelen görbébe húzódott.


// Liam P.

Az emeleten csend volt, a parketta nem nyikorgott, Jodie szobájából sem szűrődött ki egyetlen tiszta énekhang sem, s én felfogtam: egyedül voltam. Még a nemrég megismert lányt is sikerült magam ellen fordítani, de mit lehet tenni? Ilyen az élet. És az utóbbi időben nem igazán érdekelt, kinek a lelki világába tiportam bele, noha igencsak úgy tűnt, Tayloréba nem sikerült.
Ez volt egyáltalán a cél? – kérdeztem magamtól, miközben tehetetlenségemben megindultam lefelé a lépcsőn, majd leérve, a konyha felé vettem az irányt. Még egy kávét már nem akartam magamhoz venni, mert már majdnem belelógtunk az estébe, és nekem kora hajnalban kellett indulnom, hogy odaérjek a város másik végébe. Miami… nos, a magángépemmel hat órát utazni minden volt, csak egy várt leányálom nem, de tisztában voltam vele, a cél nemes, így hát eszembe sem jutott visszakozni.
Miért is tettem volna? Keményen megdolgoztam a sikeremért, mindent megtettem, hogy elismerjenek, s elértem, hogy a legjobb legyek a szakmámban. Tényleg. Semmi okom nem volt visszakozni.
Azonban valamit muszáj voltam kezdeni magammal, mert idegesítettek a történtek, és ilyen esetekben le kell valamivel foglalnom az agyamat. Valami olyannal, ami kizárja Taylor kerek fenekét, és a tényt, hogy a „párja” talán otthon várhatta.
Nem tagadom, döntő indok volt amellett, hogy ideköltözzön-e, vagy sem. Nem tudtam teljesen, milyen ember ő, mint ahogyan azt sem, a barátja milyen, de szinte száz százalékig biztos voltam abban, hogy a lehető legkisebb esélyt fogom majd megadni arra, hogy kiderítsék, ők ketten milyenek együtt.
Úgyhogy eldöntöttem: Csokoládés kockának álltam neki, de csak azért, mert azt el tudtam készíteni. És bár nem szerettem annyira a konyhában tevékenykedni, már csak azért sem, mert anno Lorelai folyton itt volt, ekkor mégis a saját konyhámban ragadtam, s úgy is éreztem, nem is szabadna máshova mennem. Hiszen idefele tartva is kiszúrtam, ahogy az anyám és Taylor ott beszélgettek, ahol én szinte minden estémet töltöttem, s azt csinálták, ami az én kedvenc tevékenységem volt. Csendben voltak, és a sötét, szinte már fekete eget kémlelték.
A pultra könyököltem, és arcomat tenyerembe temettem. Hosszasan kifújtam a levegőt, és elkönyveltem magamban, ez az együtt töltött ki tudja, mennyi idő minden lesz, csak könnyű nem.
Hiszen volt alkalmam rájönni, Taylor igenis kiállt a véleménye mellett. És ez nagyon tetszett. Mindig is szerettem a határozott nőket, aki nem hódol be, és ad neked igazat mindössze azért, mert történetesen te vagy az erősebb nem, de ez a lány valahogy mégis más volt. Ugyanis olyan szinten sikerült felhúznia az agyamat akár egyetlen, számára valószínűleg nem feltűnt gesztusával és nézésével, hogy az valami hihetetlen!
Miután a sütemény elkészült, én az egyik bárszékre felülve falatozni kezdtem. Imádtam az ízét, és büszke voltam magamra, amiért anno hallgattam az anyám szavaira, s megtanultam az elkészítését. Na meg a nővéremét is, hiszen ha ő nem lett volna, szinte biztos, hogy azt sem tudnám, mi az a habverő. Hiszen mindig az volt a varázspálca…
Felnevettem a feltörő, számomra kedves emlék hatására, miközben eltüntettem az utolsó előre kiszedett szeletet is.
Egyet gondolva megfogtam két másik, tiszta tányért és azokra is kitettem két-két szelet csokoládés süteményt, remélve, Taylornak ízleni fog. De miket beszélek? Ha ízlik, ha nem, megeszi!
Nem lehettem még olyan nagyon régóta a nappaliban, amikor a két nő visszajött. Egyből felpattantam, mintha csak rakétát dugtak volna a hátsómba. Taylor céltudatosan indult meg felém, szájában rágót csattogtatva. Egyenesen a szemeimbe nézett, bár csak azután, hogy jobbra vezetve a pillantását, egy röpke pillanat erejéig elkóborolt a figyelme. Zsebre tett kezekkel álltam előtte, és nem terveztem megszólalni. Így hát akkor sem tettem, amikor lényegében bocsánatot kért. Mindössze biccentettem egyet, de ez volt minden, amit produkáltam azon kívül, hogy a gyomrom beleremegett a hangjába. Mintha egy másik ember lett volna.
Elég jól ki tudtam ismerni az embereket, ez egyszerűen hozzájárt a munkámhoz. Egy-egy tárgyaláson, amikor új emberekkel találkoztam, muszáj volt megállapítani, mégis milyen a kuncsaft személyisége, hogyan kezelhetem, meddig mehetek el vele. Azonban ez a lány, aki immár tényleg előttem állt, megfejthetetlen volt a számomra.
-            Nem rajtam múlik, de természetesen igen. Mit szólsz egy próbanaphoz? Anya? Az neked is megfelelne, ugye?
-            Egy próbanapba még senki sem halt bele, szerény tudomásom szerint. – Távolságtartóan válaszolt, meghagyva a teret kettőnk között, noha erre nem volt szükség. Mulatságos volt a helyzet, az arca, a pillanat; nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el. Azonban, a következő pillanatban megkaptam a magam jutalmát.
Taylor is egy félmosollyal válaszolt, akárcsak az anyám ott, a háttérben. Büszkén és szeretettől túlcsordultan emelte fel a hüvelykujját, míg a másik kezét a szívére helyezve bólogatott. Nem tudtam mire vélni a megmozdulását, de nem is kellett olyan sokáig gondolkodnom rajta, mert a következő pillanatban Taylor észrevette az asztalra tett süteményt, és felcsillant a szeme.
Úgyhogy később dupla örömben volt részem.
Ízlett neki a sütemény, ráadásul még anyám is kijelentette, szerinte rajtam kívül tényleg senki sem fog belehalni abba a bizonyos napba.
Bár nem tudtam, a másodikban mi volt olyan örömteli.

1 megjegyzés:

  1. Szia!
    Nagyszerű volt. Habár Liam nagyon vegyesen éli ezt meg ami ertheto is...en meg is jol szorakozom egy egy gondolat menetén...
    Jaj, az anyukájat pedig toretlenul nagyon biron.
    Nagyon kivancsi vagyok hogy sul el a proba nap.
    Köszönöm szépen, hogy ezt a rêszt is olvashattam!
    További szép hétvégét!

    VálaszTörlés