2017. március 18.

5. // Pikáns utalás

Halleeloo,
Szombat van, ami egyenlő egy új #Tayam Paystear résszel. Izgulok, hogy tetszeni fog-e, mivel egy kicsit olyan filler rész, de valahogy mégsem, és csak omg. :D Jodie, Liam, Taylor, Louis, Ray, Grace, említve Chloe és néhány rejtett kis utalás... YASS. Ismételten egy olyan fejezet, amit imádtam megírni, Liam egyre nyitottabb vagy kedvesebb, nem is tudom, Tay pedig, ahogy egyik barátnőm mondta: egyre szimpatikusabb, miközben még mindig egy badass. Nos, kinek mi. :D Btw köszönöm az előző részhez érkező egy kommentet, Judit, nagyon szeretlek! <3 És omg, 1900 megtekintés és 13 feliratkozó, csodálatosak vagytok! Köszönöm. :) Remélem, ezek a számok még csal növekedni fognak a történet előrehaladtával. És ha szeretnétek megtudni a sztori kulisszatitkait is, csatlakozzatok a FB csoporthoz, ahol néhanapján kikerül egy-két olyan bejegyzés, ami nem feltétlenül egy új részt közöl vagy ide, vagy a másik két blogomra, amiket itt érhettek el: So hypnotizing&Waves. Jó olvasást, és szép hétvégét, babes. :) 

maia mitchell kép
// Taylor N.
Két nappal később már kora reggel talpon voltam, olyan éberen, ahogy csak lehetett. Első meglátásom szerint nagyon is hiányzott mellőlem Kaci, de ő Zaynnél aludt a sulija koleszében, úgyhogy nem rendelhettem magam mellé ilyen időtájt, hiszen feltehetőleg egy forgalmas éjszakán voltak túl.
Ugh.
Úgyhogy kénytelen-kelletlen, de reménykednem kellett Louis barátom jó ízlésében. Jó, oké. Ez gonosz volt, és több helyen is hibás.
Először is, nem volt jó az ízlése, hiszen összejött azzal a gennyládával, akivel ekkor is kavart, ráadásul esetenként a cipőjét is zokni nélkül hordta, ami nem zavart, hiszen esetenként velem is előfordult.
Másodszor pedig: Ki az, aki összejönne… azzal?! Danny Wilkinson maga volt a megtestesült gennyláda és egy kegyetlen kis rohadék. Amióta Louis bemutatta nekünk, és felhozva a lakásomra a barátait is, bulit rendezett nálunk, majd az egészet rákente a legjobb barátomra, ráadásul nem is hogyan, képtelen voltam máshogy nézni rá, mint egy utálatos alakra.
-            Tommo, segítesz nekem? – léptem mögé, és kezeimet dereka köré fontam. Államat vállgödrébe nyomtam, jó erősen, hogy biztos felfigyeljen rám. Felnyögött és felhúzta a vállait, ami meg nekem nem volt túl kellemes, ezért elengedtem, és egy elégedett mosollyal hátráltam a szemközti pultig, amire aztán fel is ültem, és lábaimat lóbálva vártam az egyik legjobb fiúbarátom visszáját.
-            Miben, T? – fordult felém, kezében egy serpenyővel, csípőjén pingvines köténnyel. Szemöldököm ráncba szaladt, meglátva az idióta felszerelését, de aztán nem tettem szóvá, mert be kellett látni: Jól állt neki.
Mondjuk nem sok mindenről tudok, ami nem így lett volna.
-            Öltözni – húztam el a számat, és hátradőltem, kezeimen megtámaszkodva. Frusztrált, hogy más véleményére szorultam, mert nem igen fordult még velem elő. – Mármint nem felöltözni kellene a segítséged, inkább a ruhák kiválasztásában.
-            Reméltem is – röhögött fel megjátszott megkönnyebbültséggel. – Viszont, ha jól tudom, tegnapelőtt Kaci segítségét kellett élvezned, ami nem volt feltétlenül jó a részedről.
-            Ő mesélte? – bólintott, így hát folytattam. – Baromság.
-            Lehet – vont vállat, kicsit felkacagva. Elmosolyodtam a hangra, mert Lou tipikusan olyan fazon volt, akinél nem tudtál nem felvidulni, ha nevetett.
Aztán visszafordult, elzárta a gázt, és egy másik rózsára téve a serpenyőt, ismét felém nézett.
-            Egyébként, miben lehetek a szolgálatodra? Felhívnám a figyelmedet arra, hogy pasiból lennék, ezért nem vagyok képes azt mondani egy ruhára, hogy „ííípp, de cuki!”
-            Múltkor megtörtént – hívtam fel a figyelmét a pár héttel ezelőtti vásárlási akciónkra, amikor négyesben bevettük az egyik plázát, és nem Kaci vagy én voltunk azok, akik minden második kirakatnál leszobroztak, hanem a Tomlinson gyerek. Zayn a végére már szabályszerűen szenvedett, valahol el is hagytuk, mert leült egy puffra, s nem szólt, hogy ott marad egy kicsit „pihizni”.
Visszaemlékezve vicces nap volt, de tudom, akkor nem éppen így vélekedtünk a témáról.
-            Jó, az egy különleges alkalom volt. Mindegy is – legyintett, miszerint akadjunk le a témáról. Meg is tettük. Nem nagyon volt már időm csak így lézengeni: nem szerettem késni.

Húsz perccel később már elkészülten feszítettem, és a kanapé háttámláján ücsörögve, féloldalasan lógatva a lábamat vártam, hogy Ray felvegye a telefont. Úgy beszéltük meg, hogy ő dob el Grace-ékhez, és mivel még időben is voltam, nem idegeskedtem – de ettől függetlenül nagyon szurkoltam a srácnak, hogy felvegye, mert nem terveztem másodjára is próbálkozni.
Nem voltam az a fajta lány.
Szürke hintás, hosszabb pólóm aljával játszottam, amikor Ray végre reagált a hívásomra.
-            Hello, Baby. Mizujs?
-            Arról volt szó, hogy eljössz értem, megreggelizünk valahol, és aztán rohanok, nem?
-            De, igen. – Nem láthattam, de biztos voltam benne, hogy nem emlékezett rá, mint ahogy abban is, hogy egy hatalmasat bólintott, miközben megnyalta a szája szélét.
A francba is, ismertem a barátomat. Volt rá közel hat évem, na meg az előzményeket tekintve sem voltunk egymás számára totál ismeretlenek.
-            Elfelejtetted, mi?
-            Én? Áh, dehogy! – vágta rá, hosszasan elnyújtva a végét. – Sosem szoktam semmit sem elfelejteni!
-            Az király, mert most megtetted. Raymond Sivan, számíthatok rád a mai napon, vagy sem?
-            Persze, Baby! De mégis mióta szorítkozol mások segítségére?
-            Úgy kábé mától – nevettem fel, s Ray követett. Megtört az a feszes légkör, és a háttérben a motor búgását is meghallottam. Mázli, hogy nadrágot vettem fel – gondoltam. Frusztrált, hogy az öltözködésben ismételten más véleményére szorultam, mert nem igen fordult még velem elő, és az is, hogy vártam Ray érkezését, miközben halál lazán bepattanhattam volna a kocsimba is. De nem különösebben foglalkoztam vele, lévén, kényelmesebb volt. Meg könnyebb is. És mikor nem felelt volna meg bárkinek is az, ami kevesebb energiával járt?! – Mennyi idő, amíg ideérsz?
-            Tíz perc, aztán mehetünk kajolni valamit. Nyugi, Baby. – S mindenféle válaszadási lehetőség nélkül kinyomta a telefont.

A moci bőrülésén ültünk, ölemben a táskámmal. Előbb értünk ide, mint eleve megbeszéltük Grace-szel, aminek kifejezetten örültem. Sosem szerettem késni, bár lehet, ezt már említettem.
Valójában egész életemben csak két dologtól tartottam igazán. Az egyik az, hogy felriadok az éjszaka közepén, és egy szellem néz velem szembe. Nem is akármelyik. Persze ennek nem nagy a valószínűsége, de attól még elég creepy a dolog.
A másik, hogy elkések valahonnan. Mondjuk egy egyetemi kurzusról, a példa kedvéért.
Utáltam, ha mindenki engem bámult, pedig ha az ember akár egy perccel is a kezdés után érkezik, ez elkerülhetetlennek bizonyult.
Tényleg gyűlöltem késni, és nem csak azért, mert anno pont az a tizenöt perc vezetett a vesztemhez.
-            Jöjjek is érted, vagy megoldod?
-            Olyan udvarias tudsz néha lenni – sandítottam Ray felé rosszallóan. – És igen, jó lenne, ha eljönnél értem.
house, luxury, and mansion kép-            Rendben van, Baby – bólintott, s előre dőlve a számra tapadt, miközben én karjaimat lazán a nyaka köré dobtam. Elnyúlt csókunkat végül én szakítottam meg, és azzal a lendülettel már pattantam is le a motorról, amit egyszerűen imádtam. Mind vezetni, mind nézni. Egy utolsó csókot dobtam még Raynek, majd a nagy vaskapu felé szlalomoztam. Igyekeztem nem tátott szájjal bámészkodni, de a késztetés igencsak megvolt rá. Legutóbb, mikor itt jártam, nem volt esélyem körbekémlelni, viszont most jóskán bepótoltam. Szörnyen jól nézett ki a telek és a ház, meg kell mondani, basszus!  A színek tökéletes harmóniában álltak egymással, díszítésnek szánt fehér oszlopok nyak még nyálcsorgatóbbá varázsolták a látványt. Mocsok mázlista az, aki itt lakhat, gondoltam, viszont rögtön utána fejbe is kólinthattam volna magam emiatt: mit számít a külcsín? Lehet, hogy a ház és a kert gyönyörű és káprázatos, viszont a tulajdonosa az, aki miatt valahogy máris lekonyult a mosolyom. A kaputelefont benyomva, pár perc múlva a feljáró kövezett padlóján sétáltam, majd mikor már az ajtó elé értem volna, az hirtelen kinyílt előttem.
-            Oh, Liam – nyögtem meglepődöttségemben, hiszen nem éppen rá számítottam, hanem az anyjára. – Hogy vagy?
-            Remekül, gyere beljebb – tárta ki az ajtót, s odébb állt, hogy beférhessek a nyíláson. Amikor már minden bent felesleges dolgot levettem magamról, folytatta. – Na és te?
-            Detto, kösz – biccentettem. Azonban a beszélgetés, vagy bármi is volt ez, itt elhalt. Észrevettem, ez valamilyen szokásunkká vált az eltelt idő alatt, amióta ismertem a férfit. Én nem erőltettem a dolgot, hiszen nem én voltam otthon, ráadásul ő volt a ház ura, s a lehetséges jövendőbeli főnököm is. Minek izgultam? A választ nem találtam meg a kérdésre, viszont másra igen. – A lányod?
-           Még alszik, anyámmal késő estig filmeztek. – Hangjából tisztán kivehető a rosszallás, ahogy megforgatta hatalmas barna szemeit. Mikor újból megszólalt, búgó hangja kis bizonytalanságról árulkodott, megspékelve némi rosszallással. – Felkeltsem, vagy akarod inkább te?
-            Nyugodtan menj csak te. Nem ismerem, ő sem engem; szinte biztos vagyok benne, sírás lenne a vége.
-            Áh – rejtette el a mosolyát, miközben fellépett az első lépcsőfokra. – Jodie azért annyira nem ijesztő!
Először ne esett le, mire gondolt, de rögtön azt követően kirobbant belőlem egy kisebb röhögés. Liam felém kapott, hogy hatalmas tenyerét a számra tapassza, miszerint azonnal fogjam be, mert ha nem, szükségtelen lesz felmennie, a lánya magától is lejön, de végül félúton meggondolta magát, kezeit a nadrágja zsebébe dugta, és zavarban léve felrobogott a hosszú falépcsőn. Elkerekedett szemekkel bámultam utána, ujjaimmal alsó ajkamon játszva, majd úgy döntöttem, inkább megkeresem Grace-t annak reményében, ő is ott tartózkodott. Eddig legalábbis úgy tapasztaltam, nem töltött sok időt a fia és az unokája nélkül, ráadásul tudnia kellett, hogy jövök, hiszen ő mondta az időpontot és az órát is… plusz azt se felejtsük el, hogy „filmeztek”, és nagy valószínűséggel Liam nem dobta ki az anyját a házból, miután elhangzott a végszó.
Bár…
Jó, oké. Biztos, hogy nem tette meg.
De akkor miért nem találtam sehol sem a nőt? Nem foglalkozva az illemmel, nagyjából körbejártam a földszintet, de sehol sem leltem rá, úgyhogy végül feladtam, és mivel még mindig nem tértek vissza Liamék sem, fogtam magam, és leültem a lépcső legalsó fokára.
Igen, azt hiszem, kimondhatjuk: kicsit izgultam.


// Liam P.
Felsétálva a lépcsőn, másra sem vágytam, mint arra, hogy visszafordulhassak, és elmondhassam anyámnak, nekem nincs erre szükségem. Változatlanul úgy gondoltam, megoldok mindent egyedül – azonban az, ahogy Taylor rám nézett, azokkal a hatalmas, csillogó őzike szemekkel... nos, ez pillanatnyilag képes volt megingatni a magamba vetett hitemet, és rá tudott venni, hogy cselekedjek. Sosem mondtam magam tesze-tosztának, ha valamit kiszabtak rám, kérdés nélkül megcsináltam: ekkor azonban legszívesebben ellenszegültem volna az elvártnak és annak, ami a lányomnak a legjobb volt. Taylor. Még úgy is, ha pontosan tudtam, mennyire előkészületlen, fiatal és felelőtlen. Semmi tapasztalata nem volt a gyerekekhez, és az igazat megvallva, nagyon is féltettem a helyzetemet a kettőnk közötti álláspontban, hiszen lássuk be. Eddigi, csekély tapasztalataimból pontosan rá lehetett jönni, ő nem az a fajta ember volt, akinek mond valamit az ember, mondjuk a főnöke – ebben az esetben én –, és ő ugrik is. Nem volt kenyerem az általánosítás, tegyük hozzá. Azt is, hogy a meggondolatlan döntéshozatal sem.
Viszont lehet, hogy pont ez kellett, pont Ő kellett ebbe a házba. Talán ez a kulcs... amire ebben a pillanatban jöttem csak rá, pedig egész este csak és kizárólag rajta járt az agyam. Csodáltam, hogy reggel nem sántított, gondoltam.
-            Kicsim – nyitottam be a lányom szobájába, és a hangom nem volt több suttogásnál. Noha még annak is gyér volt. Mikor láttam, hogy a szemei résnyire nyitva voltak, a maximalista lényem némileg lenyugodott. Nem aludt sokkal tovább annál, amennyit akkoriban szokott. – Itt van Taylor. Tudod, akiről a Nagyi tegnap mesélt.
-             A csúnya néni, akiről este pici mesét mondtál, apuci? – kérdezett vissza kómásan, miközben leültem az ágya szélére. Szája „o” alakot formált, kis kezét a betanult norma szerint elé is rakta, majd ököllel megdörzsölte a szemeit. Ezt követően addig szenvedett, amíg az ölembe nem feküdt, s kezemet a hátára nem tettem, hogy ne fázzon annyira a hirtelen elveszített takaró melege miatt. – Kíváncsi vagyok rá, apuci.
-            Nagyon jó neked, drágám. Na, gyere, jó? Ideje felkelni, mindjárt fél nyolc – noszogattam, és közelebb hajoltam hozzá. Fáradtan nyöszörgött, amikor a karjaimba vettem, majd biggyesztve vette tudomásul, a karomból nincs menekvés. Menyasszonypózban álltam fel vele, amit lusta kis kuncogással tűrt, és a fürdős teendőket röptében elvégezve, kis kezét fogva indultunk meg végre valahára a lépcső irányába.
Már a tetejéről észrevettem az alul ücsörgő Taylort, ezért hát nem is haboztam a megszólításával  bár egyébként is észrevett volna minket lévén, Jo dudorászott, miközben lefelé haladtunk, na meg egy kisebb zajt is csaptunk lépteinkkel.
Egyből felpattant, és őzbarna szemei kettőnk között ugráltak. A felsője alját gyűrögette, de olyannyira, hogy egészen a hasa aljáig, a farmerja végéig felhúzta, s ezzel láttatni engedte karamellszín bőrét, lapos hasát, és enyémhez hasonló anyajegyét. Ösztönösen nyögtem fel, és kaptam fel a pillantásomat. Nem voltam biztos benne, de talán megbújt még ott egy piercing is, viszont nem volt elég időm a bőrét lesni, ugyanis Jodie rángatni kezdte a karomat, Taylor tekintete pedig az enyém után kutatott, valószínűleg a lebukásom okán. Leguggoltam a lányomhoz, hogy egy vonalba kerüljünk, s ő a fülemhez hajolva ennyit mondott:
-            Apuci, ő nem is csúnya…!
Nos, igaza volt a lányomnak. Taylor minden volt, csak csúnya nem, s ezt bizonyította a nadrágomban uralkodó feszülés, és az a kellemetlen helyzet, miszerint biztos vagyok benne, észrevette azt a nyamvadt dudort is, amit ezután sürgősen orvosolnom kellett a zuhanyzóban.

Délután volt, amikor legközelebb Taylor közelébe kerültem. Anyám nemrég érkezett meg, és pont jókor szólt közbe és állított meg abban, hogy odamenjek a nappaliban játszó csapathoz, és vagy beszálljak, vagy leállítsam azt, amit ők úgy hívtak: ismerkedős játék. Biztosan a második történt volna, lévén, én nem twistereztek, és alapvetően a bugyuta „felelsz vagy mersz?” sem tartozott a kedvenc játékaim közé, a sminkelésről más nem is beszélve. Mindvégig az ajtófélfának dőlve figyeltem őket, mert egyszerűen olyan abnormálisan festett az, hogy egy ismeretlen, de annál vonzóbb lány ült a szőnyegemen, és a lányomra mosolygott úgy, ahogy. Ragyogóan. Nem akartam ezt, még mindig nem. Változatlanul feleslegesnek véltem Taylor itt tartózkodását,  noha tulajdonképpen egy részem élvezte – be sem vallom, melyik, már a szemem mellett –, viszont kénytelen voltam belátni, Jodie-t nagyon régóta nem láttam ilyen boldognak. És ez bár tudat alatt és önkénytelenül, de engem is azzá tett.
Hirtelen kaptam oldalra a fejemet, ahogy megpillantottam anyámat a jobbomon. Karjaimat összefontam a mellkasom előtt, és miközben megszólítottam, élveztem a háttérben zajló játék okozta boldog hangok sziluettjét. A lányom kacaja betöltötte az egész házat, miközben Taylor csak szerényen mosolygott, és néha-néha nevetett is hozzá egy kicsit. A hangra, mintha csak muszáj lenne, egyfolytában elmosolyodtam, de arra fogtam, ennek oka mindössze annyi volt, hogy boldoggá tette a lányomat.
-            Mi járatban erre?
-            Miért, most, hogy már itt van Taylor, nincs is szükséged az anyádra? – Játékosan meglökött a vállával, aztán a karomnak döntötte a fejét, s hirtelen témát váltott. – Szép kép, nem?
-            De, az – ismertem be. –, viszont ettől függetlenül még mindig nem támogatom.
Anyám mélyről jövő sóhajt hallatott.
-            Istenem, olyan konok vagy, Liam! Ismerd már be, hogy életem legjobb döntése volt Lory-t ebbe a házba hozni!
-            Lory? – kérdeztem vissza, összevont szemöldökkel. Oldalt fordulva hátamat vetettem a falnak, s így már szemben voltam az anyámmal.
-            A lényeg – nevetett fel röviden. – Mi mást sikerült még kibogoznod?
-            Hogy nem Chloe és én vagyunk a legjobb döntésed.
-            Ne marháskodj, Liam – legyintett játékosan felkaron. Fejemet lehajtva mosolyogtam, mert persze én sem értettem ezt azért olyan nagyon komolyan! – Nálatok nincs nagyobb boldogság és jobb döntés ezen a nyavalyás világon, fiam, ezt azért tudhatnád. De valljuk be… − előre nézett, s a két lány felé intett – Ők sem olyan rosszak.
Hosszasan rágódtam a válaszon, de nem azért, mert nem tudtam, mi lenne az. Nem, pontosan tisztában voltam a milyenségével. Mindinkább azért halogattam a beismerését, mert hirtelen aggódni kezdtem amiatt, mit fog az a továbbiakra tekintve jelenteni. Azonban rögtön azt követően rájöttem: Túl sokat rágódtam már.
-            Nem, tényleg nem olyan rosszak. – Mutatóujjam mögé rejtettem a mosolyomat, nehogy anyám meglássa. De ki tudja, mi okozta ezt a görbét. Talán a remény valami jobbra, és a többi hasonló este ünneplésére.

Este volt, Jodie le lett fektetve, amikor Taylor és én leültünk a kanapéra beszélgetni, és kielemezni ezt a napot. Tudni akartam, milyen volt, hogyan érezte magát, s a helyzetet is, annak a komolyságát vagy hosszú távon való kivitelezését. Mindent tudnia akartam.
-            Nos, hogy bírtad? – Nem tudtam leküzdeni azt a megbúvó mosolyt a szám sarkában, ami igenis elárulta volna, a helyzet tulajdonképpen egész mulatságos volt. A haja tele volt gubanccal, az arcán Jodie sminkelési próbálkozásai voltak, de elmondhattam, egyáltalán nem nézett ki rosszabbul, mint amikor ideért.
Sőt. Tulajdonképpen még vonzóbbnak találtam.
-            Mocskosul elfáradtam. Viszont Jodie… Igazán csodálatos kislány, gratulálok hozzá.
-            Tudom. Köszönöm, én csináltam. Minden jó részemet örökölte. Vagyis, majdnem mindegyiket…
-            Oh, egek, köszönöm! – nevetett fel hirtelen, pár másodpercnyi hideg csend után, ami közénk telepedett. Már pont szabadkozni akartam volna, amikor jószerivel kiszakadt belőle a mondanivalója. – Szuper, hogy nem nekem kellett megejtenem a legelső pikánsabb utalást vagy ilyesmit. Nehezen viselném, bevallom.
-            Szívesen? – kérdeztem vissza bizonytalanul, de többre nem tellett tőlem. Őszinte nevetését hallva megfeszültem, ezt követően ősi erővel szakadt rám valami ismeretlen nyugodtság. Szám lusta mosolyra húzódott, homlokom kisimult. Ereimben száguldozni kezdett a vérem, és amikor ő felállt, jelezve, menni készül, nekem kellett még néhány pillanat a regenerálódáshoz. Utána azonban muszáj voltam megmozdulni, és kikísérni a lányt, aki aznap este sem hagyott aludni. Főleg azután, hogy láttam, ahogy beszállt egy ismeretlen, fekete kocsiba egy ugyancsak ismeretlen, kedvetlen férfi mellé, majd a biztonsági övvel nem bajlódva, meredten előre nézve elindultak. Valahogy sütött róluk a boldogság.

2 megjegyzés:

  1. IMÁDOOM, PASZTKI❤
    Szokásodhoz híven tökéleteset alkottál.❤
    Nagyon siess a következő résszel, mert már tűkön ülve várom! ❤
    Szeretlek, puszi.❤

    VálaszTörlés
  2. Szia
    Szuper volt kíváncsian várom a következő rêszt! :)
    Köszönöm szêpen, hogy ezt a részt is olvashattam!

    VálaszTörlés